Kultúrtipp

Hé, magyar Joe!

Földes László Hobo

Hobo új lemeze kiköveteli és megérdemli a figyelmet. A Hé, magyar Joe! koncept­album, újra értelmet ad a régies zenehallgatásnak: ülsz és figyelsz, nem bánod a rászánt időt, engeded, hogy hitetlenkedj és fogadd el ezt a teremtett világot.

Az alapmű végig szem előtt volt: Hobo évtizedek óta énekli Jimmy Hendrix magyarított balladáját a szökött fegyencről, aki szerelemféltésből öl. Jó, hogy eddig nem szabadította ki ebből a pontszerű létezésből: most, amikor sorssá tágul Joe drámája, az elbeszélés mélységét, hitelét a megélt előadói pálya tapasztalatának gazdagsága adja: ismer és meggyőzően ábrázol embereket, élethelyzeteket, korokat, árnyalatokat, igazi érzéseket, igazi elveszettségeket.

Hobo hőse magyar, nem tipikus magyar családtörténettel és életúttal, bankár papával, színésznő mamával, focista karriervágyakkal, elkapkodott szerelemmel. Hobo tényként meséli, hogy így történt, mindegy tehát, hogy a magyar József irodalmi alak-e, hogy a minta annak a világnak a valóságából való-e, amelyben az apák útjának vállalása maga a kilátástalanság, a tagadás a norma. Mindegy, mert végül: a szeretetlenség tragédiája ez. A személyiség születése a véletlen műve, tudás és önismeret hiánya formálja az embert. 

A tett hamar megtörténik, a zenei tér és idő rendszerében sok alkalom marad a bűnhődés ábrázolására, és annak a felvetésére, hogy a változás megérinti-e a világot, alkalmas hely-e a megtérésre.

A blues sokszínűségét használó, az ábrázolt helyzetek hangulatát a szavakkal leírni fölösleges tartományig terjedő zenei nyelv ez, olyan emlékezetes pillanatokkal, mint amilyen az eredeti zenei témát szájharmonikával szétszaggató Joe A Tükörbe Néz című szám lüktetése.  BA

Miss Plastic –
A szikék szépe

Rendezte: Spáh Dávid

Érdekes élmény, amikor odaadóan nézel valamit, látod az egészet, de végül mégsem látod át. A szikék szépe képes megadni ezt az érzést: nyilvánvalóan nagy odafigyeléssel készült, részletgazdag dokumentumfilm, az ellenpontozások drámai hatására is figyelő megrázó rendezői megoldásokkal vezet el a világba, amelyikre amúgy talán sokkal kevesebben kíváncsiak, mint amennyi embernek lehet/van erről a világról és az ezt benépesítő nőkről véleménye.

Spáh Dávid kamerája a plasztikai sebészeti beavatkozáson átesett hölgyek részvételével rendezett első szépségverseny döntőjéig vezet, és kicsivel még azon túl is.

Teljesen ismeretlen terepen járunk.

A szervezők ötlete a szépségkirálynőt kereső hagyományos versenyek szigora ellenében nyit utat: amott kizáró ok a plasztikázottság, itt meg részvételi feltétel. Ott a természetes szépséget keresik, ami sokféle ízlésnek és felfogásnak kitett fogalom, itt viszont kínzó kérdés marad, hogy mi a megítélés tárgya: a sebész munkájának a minősége vagy a hölgy, aki a megemelt keblekkel, feldúsított ajkakkal lesz teljes egész, így és ezzel kerül harmóniába a tökéletesség iránti vágya a saját fizikai valójával. A film erre is kíváncsi, de az alkotók felvetésére nem saját maguknak kellene válaszolniuk – nem is esnek a hibába, hogy ilyen módon szerepet tévesszenek.

Nem baj, mert a verseny sok apró, praktikus szempontjának előterébe kerül az akár általánosnak is tekinthető megítélés, ahogyan a plasztikázott nőkre gondolunk: túlzó figyelemfelkeltést, magakelletést, romlottságot tulajdonítva a vállalásnak, amellyel a műtőasztalra fekszenek. 

Pedig: honnan is tudnánk.

Előítélet és típusalkotás – mondják a szemünkbe ebben a filmben, és el is vezetnek a műtőig, hogy látva lássuk a test kaszabolását, a nyers hús megdolgozását, a varázslatot létrehozó orvosi rutin személytelen ridegségét.

A szépségért fizetett árat. 

A Miss Plastic résztvevői sérülékeny, érzékeny, tökéletességre vágyó lények. Ez hangzik el, mondja a verseny produkciós igazgatója, Gerényi Katalin, és bár a filmből nincs elég tudásunk, hogy biztosak lehessünk ebben, de ahogyan ez az ember beszél, a meggyőződése, a mondatai rajzolta személyisége, a lényeglátás keresetlensége erős szál, több figyelmet érdemlő, lehetne továbbgombolyítani, kijönne még belőle egy érdekes portréfilm.  BA

A Félőlény című mesejátékot láthatja a közönség a Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínházában február 6-án, szerdán délután 2-től. A képen: Farkas Sándor  Fotó: Bujdos Tibor

Darkmouth – A legendavadászShane Hegarty

Láttalak,
hallottalak, elkövetlek

Szerző: Darvas Benedek–Czitrom Ádám

Vicces, de nem bántó. Nincs benne ájult tekintélytisztelet, viszont szeretettel teli. A legszebb emberi viszony, amelyből a következő generáció elmesélhet valamit az elődökről. Valamit, ami igazán fontos a számára.

Kit ne tenne boldoggá, ha így őrizné az emlékezet.

Darvas Benedek és Czitrom Ádám a magyar undergroundban találta meg a nagy munkája értelmét. A Láttalak, hallottalak, elkövetlek végtelenül pontos, apró részletekig átgondolt zene: helyén van benne minden hangsúly és hangulat, az összes széttört és világra kiáltó igaz és kusza verssor, valamennyi azonosítható karakter.

Nehéz elhinni, hogy nem eredetiben hallgatjuk a Bizottságot, a Csókolomot, a Balatont, a Trabantot, a Csík zenekart.

Pedig nem.

A lényeget értő, derűs és szórakoztató muzsika ez.

Két zenész: a tudásukban mindaz, amit az underground tanítani tudott, plusz az elemelkedettség, amivel nevetni lehet és nevetni vagyunk képesek rajta. 

A hallgatás élménye különleges: néven nevezhető egységes egész lesz a dalok összessége, nevezzük ezt magyar undergroundnak. De kihallatszik belőle az összes hang, rálátás nyílik a részletekre is: olyan zenei korszak kerül elénk újrafeldolgozva, amelyben mindennek és mindenkinek megvolt/megvan a helye. Sokszínű, de hogy mennyire az, hányféle irányból hányféle zenei felfogással fogalmaz, mennyi arculat mögül, hányféle életérzést üzenve tekint ránk, erre a gazdagságra enged rácsodálkozni Darvas Benedek és Czitrom Ádám.  BA

Kényelmetlen kérdések
nyomában

Rendezte: Alexandra Pelosi

Alexandra Pelosi dokumentumfilmes átlépi Alexandra Pelosi demokrata választópolgár komfortzónájának határait, és ez így van rendjén. Mert helytelen, ha a kíváncsiság csak addig terjed, amíg érveket találni valaminek az igazolása mellett. Helyes viszont, ha a kamera azt mutatja, ami valóban van, és ettől még nem kell úgy tennie az alkotónak, mint ha nem lenne saját véleménye, világnézete, meggyőződése.

Elmondható: a Kényelmetlen kérdések nyomában című dokumentumfilm a valóságfeltárás ethoszának szép példája, mélyre ható alkotás.

Alexandra Pelosi az amerikai társadalmat végletesen megosztó kérdéseket veszi sorra: abortusz, fegyvertartás, mexikói határkerítés, a múlt vállalása/eltörlése és így tovább. Nem ábrázol, hanem megmutatja a másik Amerikát, benne a másik amerikaikkal. Azokat, akikre az aktuális kormányzat hivatkozik. Azokat, akiknek a mostani adminisztráció a hatalmát köszönheti. 

Látjuk Donald Trumpot – az elnök azt mondja: nem ő tehet arról, ami van, Amerika már akkor megosztott volt, amikor ő hivatalba lépett.

Be kell látnunk: ez így van. Trump elnök szerepe ebből a nézőpontból abban áll, hogy hangot ad mindannak, amiről ez a másik Amerika úgy érzi: a politikai elit vele szembeni érzéketlensége. Hol ésszerű, hol az elvakultságig ésszerűtlen, hol gyakorlatias és megszenvedett, hol ködös és elvont nézetek kapnak arcot és hangot – sértettség, mellőzöttség, lenézettség.

Polgárháború van, mondja egy férfi a megosztottság jellegét és mibenlétét megnevezve. És Alexandra Pe­losi szépen végighallgatja, majd megmutatja neki a saját gyermekeit: a férfi logikája szerint ők is a szemben álló felet erősítik. Mi csak gyerekek vagyunk, és homokvárat építünk – mondják a gyerekek, és tényleg. Látjuk a férfi zavarodottságát, a szembesülés pillanatában a nagyhangú eszme mögül felbukkanó belátást: mennyire hamis és kilátástalan, sehová sem vezető, amiről az előbb még ragyogó arccal szavalt. Erős, a nézőhöz szóló pillanat ez: a megosztottság önmagában is borzasztó és tarthatatlan, de az egyik valóság és a másik valóság nem átjárhatatlan, az átjárás – a változás reményében – értelmes.

Ezen az úton Alexandra Pelosi nagy lépést tett.  BA

Február 1., péntek 14:00 – II.

Édes Anna

Írta: Kosztolányi Dezső

Édes Anna öl, azt kellene megértenünk, hogy miért. Hogy a magányos tett az ébredő személyiség lázadása-e, kilépés a sorstalanságból, sorsválasztás-e vagy öntudatlan, megokolhatatlan és megokolni szükségtelen pillanat-e. Mert megtörtént. Azt kellene megértenünk, hogy az írói önkény dolgozik-e a világ úgynevezett normalitása ellenében, valaminek a nevében, nevezzük igazságosságnak: mindenkinek jár az emberhez méltó élet, a nem lemondásból születő, gürcöléssel együtt is vállalható sors, a teljességgel mérhető létezés akarása, az ízek gazdagsága, az érthető beszéd és tiszta gondolat. 

Kicsoda a tett magányában ez a lány.

Rusznyák Gábor színpadán Édes Anna nem irodalmi alak – Mészöly Anna rebbenékeny, a lemondás természetességével élő ember: az ösztöneiben lakó belátással, hogy a cselédsorban a szolgálat az irányadó, az éhség indokolatlan, a vágy fölösleges, a zárt létformából a kiterjeszkedés elfogadhatatlan gondolat és képtelen gyakorlat. A szabálykövetése az elfojtásba kényszerít, a nagyon messziről figyelő tekintete a mesék világáig lát, ott lehet valami – bármi – más. A különleges ráhangolódás színészi játéka ez – nagyon bent történik, a lélek tagolatlan, részleteiben megnevezetlen mélységeiben.

A létező helyzet számára nem az általánosban talál helyet a rendező – Rusznyák Gábor ragaszkodik az időhöz, amikor a társadalmi igazságosság nevében zajló kísérlet elbukik, a tanácsköztársaság maradéka – a jelképeivel együtt – a szemünk előtt bomlik semmivé. Mindenki benne volt – vörösből fehérbe vált a jelmez, a régi rend visszaköveteli a jussát, zavartalan természetességgel írja saját folytatását a kor. Mintha mi sem történt volna. Kellene-e, hogy rendszerek változása az okulással is járjon, kellene-e, hogy a res­taurációban megjelenjen a haladás belátása, a bölcsesség. A kérdés nyitva marad – látjuk: Kosztolányi is érintett, megperzselte magát a forradalmi szerepvállalással. Ezt is benne hagyja az előadásban Rusznyák Gábor: Kosztolányi Dezső regényét Kosztolányi Dezső  alakjában Feczesin Kristóf mondja fel, iróniával és öniróniával, elmerengő rácsodálkozással a világra, amelyet lát és amelyet az élettel és az irodalommal benépesített. Megmarad mindent tudó, félszeg mosolya: mindig több van a felszín alatt, mint ami látszik belőle, de alá kell merülni a bizonyosságért.  BA

Meciar –

A hatalom
vonzásában

Rendezte: Tereza Nvotova

Ül a férfi a hatalmas házában, a túlméretezett tűzrakóhelye mellett, kezében nyárssal, rajta valami egészen kicsi kolbásszal – ez tagadhatatlanul a képek ereje. Ekkora gazdagságot elképzelni sem tudott volna, ő maga mondja. Közben pedig: bukott politikus. Túlélte a róla elnevezett korszakot. Várja, hogy csöppenjen egy kis zsír a kolbászból. És hisz benne: legalább egy bekezdéssel bekerül a műve a történelemkönyvekbe.

Egy pillanat abszurd zárvány a komor valóságban.

Tereza Nvotova szlovák-cseh dokumentumfilmje adalék a történelemkönyv számára ehhez a bekezdéshez. Vladimír Meciar történetét meséli. Az ismeretlenségből jött férfi történetét, aki nagyra tört és nagyon nagyra is jutott. Akinek az arcképét a hívei a templomba is magukkal vitték. Aki volt munkatársai és ellenfelei szerint sem válogatott az eszközökben. Akinek miniszterelnöksége idején a szlovák titkosszolgálat elrabolta az államfő fiát, hogy az őszintesége és befolyása miatt, a Meciárnak kényelmetlen államfőt lemondásra kényszeríthessék. Akinek a hatalma éveiben megfigyelték és lehallgatták az ellenzéki újságírókat, és politikai gyilkosságot követtek el. Aki elszigetelte a függetlenség és az önálló állami lét útjára lépett Szlovákiát, és akinek ez együtt okozhatta a vesztét: a szlovákok 1998-ban Európát és az európai szövetséget választva nem adtak neki esélyt újabb kormányalakításra.

Maga az ördög – mondja ki valaki az ítéletet róla.

Tereza Nvotova mutatja a populista gátlástalanságot és következményeit, de sokkal többet vállal és teljesít, amikor arcképet rajzol: nem érintetlenként beszél minderről. Látjuk a tízéves lányt, a régi videófelvételen riportert játszik, Meciart faggatja. „Mind azt képzeltük, hogy Winnetou, ET vagy Meciar vagyunk. Nem is gondoltam, hogy valódi lenne, mert mindenhol ő volt” – ezt mondja ma.

Állásfoglalásra késztetett Meciar lénye és a politikai gyakorlata, soha annyira nem volt megosztott a társadalom. A hatalmát éltetők a nemzeti nagyság esélyét látták benne, a társadalom másik fele a bezárkózás felé vezető egyenes utat, a forradalom végét, a demokrácia elvesztésének kockázatát. „Meciar vereségének hála váltunk politikai értelemben nemzetté” – hangzik a visszatekintő értékelés.

Hol lennének, ha nincsenek Meciar-évek? Hol tartanak, hogy ez véget ért? 

„A történelem nem lineáris, nincs eleje-vége” – erre is érthető Tereza Nvotova felvetése, hogy az eset egyszeri vagy minta. Hallunk hozzá magyarázatot: a politikai  marketing esélyt lát azokban, akiket karizmatikus vezetőknek gondol. A nép azt hiszi, átlátja a rendszert, valójában pedig csak az érzelmek számítanak a döntésben.  BA

Január 11., péntek 19:00 – Művészetek Háza, Miskolc.

Bizarr ételek: a finomságok földjén

– Memphis

Van az a pillanat, amikor a nézői figyelmet nehezen köti már le, amit lát, mert nem hagyja nyugodni a kérdés: ennek mi az értelme.

Nincsenek kétségei: értelme biztosan van. Kell legyen. A Bizarr ételek: a finomságok földjén harmadik évadát nézi elvégre, a gasztro-reality tehát – filmkészítői szempontból – nyilván nem oktalan vállalkozás. Megéri az egész világon át tartó különös utazásra hívni a képernyő előtt ülőket: ismerjék meg távoli tájak, távoli lakóit, akik útra kelve feltehetően maguk is esznek és isznak. Jó esetben helyi ízekre kíváncsian.

Benne lenni a produkcióban jó lehet kalauzunknak, a kellően motivált Andrew Zimmernnek is, bár kérdés: minden esetben készek lennénk-e a helyébe lépni, vagy csak egyszerűen oda képzelni magunkat. Nincs mese: neki tényleg végig kell ennie a teljes menüsort, bármit mutat is az ételek különös választékából.

Mellesleg a nézői kétséget maga a képzelet kelti életre: tényleg akarnám-e mindezt lenyomni a saját torkomon. Akarnék-e csak azért útra kelni, hogy valahová/bárhová megérkezve az ízlésemmel esetenként nehezen összhangba hozható – a címadó kifejezéssel élve: bizarr(!) – dolgokat fogyaszthassak? Maradna-e erőm felemelni a fejem, hogy meglássam, mi van a tányér peremén túl? 

A Bizarr ételek… készítői persze nem felelősek a nézőik gondolataiért, és aligha céljuk a provokáció. Talán egyszerűen csak szórakoztatni akarnak azzal, hogy egyébként alapos felkészülés után, gondos iparosmunkával ábrázolják: hol mit lehetne enni. Lám, ők meg is teszik. Andrew Zimmern pedig kiváló választás: joviális, nem tűnik gyomorbajosnak, ránézésre sem válogatós, nem játssza túl az ételekkel való találkozást, bármit tegyenek is elé, nem turkál benne.

A Tennessee-beli Memp­hisben rögzített részben a helyi sajátosságokra amúgy nem is annyira helytálló a bizarr kifejezés, már ha bírjuk a sok, a sűrű pácban úszó, zsírban tocsogó hús, a harapás nyomán a zsemléből ki­buggyanó szószok látványát. Lehetett volna talán többet is  kihozni a Elvis Presley mogyoróvajas-banános, baconös szendvicséből. És hogy hogyan hatja át a várost a Király emléke. De aki erre kíváncsi, még mindig megnézheti Jim Jarmusch Mistery Train-jét, garantáltan élvezi majd a filmet. BA

Lear halála

Írta: William Shakespeare drámája nyomán Enyedi Éva

A meghalásról mesélnek.

Hogyan lehet elmesélni az utolsó pillanatot, ami után már nincs semmi, legfőképp nincs több esélye a halandónak, hogy elmagyarázza, ki volt ő, amíg élt. Nem érvelhet többé maga mellett: jó ember volt, s ha egyébként rossz, a világ volt rossz valójában. Nem marad más, mint belépni a semmibe, tudatlanul. Nem lesz többé, aki volt, önámítás sincs többé.

Ki áll ott a lét és a nemlét határán? Az, akinek hinni szeretné és hiszi is magát? Az, aki elfogadja, hogy nincs felmentés, a tettek minden súlya nyomja, nem tartja már test és tudat, hogy elbírja ezt a terhet? 

Egyfelé tartó, de széttöredezett történet – és Keszég László így és ilyennek is meséli. A végromlás kaleidoszkópja – látvány és zene, az értelem határain túl is dolgozó erős hatások. Keszég László sajátjaként beszéli ezt a performanszba hajló, groteszkből merítő színházi nyelvet, csak sajnálni lehet, ha eddig valami visszatartotta tőle, hogy a miskolci színházban is használja. 

Lear – mondja alkotótársával, Enyedi Évával. Nem csak alibi, mert bár sok más élményből épül a karakter, Lear tényleg: van, látjuk – Harsányi Attila mutatja az embert, akinek el kellene fogadnia a végső magyarázatot arról, hogy ki ő, amíg még él. Nagyon konkrét, végtelen magány az övé, és nagyon egyetemes, minden esendőségével, kiszolgáltatottságával, hadakozásával. És az elenyésző életből kimagasló maradék erejével, fenségességével, ahogyan a Hideg dal előtör belőle. Drámai erő. Szánjuk és féljük.

Rózsa Krisztián Bolondja a világ, amely nem enged. Felettes én, hogy dolgozzon a morál, az őszinteség, ne legyen helye a mellébeszédnek. Sok színű, nagy formát mutató, a blazírttal kacérkodó játék, kétkedni is enged: van-e helyes létmagyarázat, kitől kellene elfogadni.  BA

A rózsaszoba titkaPauline PetersLondon, 1907....

Eklektikon 2048

Írta-rendezte:

Benkó Bence–Fábián Péter

Kis karakterek sorára emlékezünk majd az előadásból: Boros Anna Tormay Cécile szerepében, Prohászka Fanni Janus Pannonius alakjában, Törő Gergely Petőfi Sándorként. Derűs gesztusszínészet ez, felelősséggel művelt szakma, kötéltánc a valami végtelenül komoly és a határtalanul vicces szakadéka fölötti magasban.

A nézőtéri várakozás: hogyan lehetséges kibírni azt, hogy nem nevethetnek magukon.

Majd mi, helyettük is.

És a nagy visszatérő a miskolci színház és K2 most záruló Elza-trilógiájában: Mihály. Babits Mihály – Fandl Ferenc szerethetőn képes arcot adni a jónak és a gonosznak, és persze megint egyszer az sem ennyire egyszerű, hogy mi ez, és mi az.

A felszabadult játék kerete konteó: Benkó Bence és Fábián Péter a magyar irodalom megosztottságának forrásáig hatol, hogy megmutathatóvá tegyék a kultúrharcok okát, az irodalmi kánonok keletkezését. A kérdésre a választ: ki és milyen jogon mondhatja meg, mi a feledésre érdemes, és az örök időkig emlékezetes. A blődlire hajazó áltudományos álmagyarázat ránt be a mesébe, és adja meg a távolságtartás esélyét: nem kell komolyan venni. Vagy mégis: a kánon létezik, emberek ítélnek, valaki megmondja például, hol és mit adjon elő a színház, és ez tényleg szellemes fricska, önirónia, jó lezárás egy ilyen történethez.  BA

Január 6., vasárnap 17:00 – Csodamalom Bábszínház, Miskolc, Kossuth u.

Szigorúan

ellenőrzött

nyomatok

Igen fontos kiállítás volt a Miskolci Galéria történetében 2018-ban a Szigorúan ellenőrzött nyomatok. A tárlat a magyar sokszorosított grafika 1945-1961 közötti történetét igyekezett bemutatni. Egy olyan korszakét, amelyet a közvélekedés hajlamos egyetlen irányzat alá besorolni, szocialista realizmusként megnevezni.

A kiállítás gazdagon illusztrálta, hogy ez: tévedés. Sokkal többféle hagyományú és sokkal többfelé tartó mindaz, amit a sokszorosított grafika a jelzett időszakban Magyarországon felmutatott. (Erről bővebben is írtunk, amikor Révész Emese kurátorral készítettünk és közöltünk interjút – „Megengedhetjük-e magunknak, hogy hagyjunk elveszni nagy életműveket?” Észak-Magyarország, 2018. december 3.)

A tárlatot a korszakot taglaló konferencia egészítette ki, és ehhez kapcsolódóan adták közre a Pataki Gábor szerkesztette Szigorúan ellenőrzött nyomatok című kötetet. Ebben részleteiben és egészében elemzik, mi jellemezte a magyarországi sokszorosított grafikát 1945 és 1961 között.

A kutatómunka kezdeteként nevezte meg például Révész Emese művészettörténész mindazt, ami a tárlattal történt. És ki is fejtette, miért van erre szükség: „Az ötvenes évek hivatalos festészetének és szobrászatának történeti feltárása, évtizedek óta folyik. Ám kevés figyelemre méltatta az utókor a sokszorosított grafikát, melynek reneszánszát hagyományosan az ezt követő évtizedhez köti a művészettörténeti emlékezet”. A „közöny” kifejezést használja e viszony leírására, egyúttal indokolatlannak is nevezve azt, ugyanis: „az ötvenes évek művészetpolitikája a szobrászattal és festészettel egyenrangú, ízlésformáló és szellemi nevelő missziót betöltő kifejezési formának tekintette a sokszorosított grafikát”. A kutatás és feltárás értelmeként azonban nem pusztán a vizsgált korszak leírását tartja fontosnak, de azt is, hogy ne engedjen feledésbe merülni egykor jelentős életműveket.  BA

A kutyák

titkos élete

A címen mondjuk akár fenn is akadhatnánk, hiszen a kutyák élete lényegében a szemünk előtt zajlik, kevés olyasmi létezik, ami valóban titok lenne benne (ha mégis: az ilyesmiről mókás  videók tudósítanak – mind láttunk már bűntudatos tekintetet, amikor elhangzik a kérdés a szétrágott cipő/ágy/könyvespolc romjai fölött: ki tette ezt?).

A címadás inkább valami olyasmire utal, hogy bár tagadhatatlan a közelség, mégis van mit elmesélni – mondhatjuk így: az emberiség nagy kedvenceiről –, a  kutyákról. A brit dokumentumfilm sorozat pedig úgy teszi ezt, hogy az embernek leesik az álla. Lenyűgöző a szakértelem, amellyel rendet vágnak mindabban a témában, amelyet a négyszáznál több regisztrált kutyafajta, az ötszáz milliónál több eb – ez a hihetetlenül színes négylábú univerzum – szolgáltathat.

Az általánosról beszélnek, de az egyedi felől néznek és ábrázolnak. 

A második évad egyik adása például a munkakutyákkal foglalkozik. Megismerjük Törpét, a csivavát – az amerikai rendőrség kötelékében teljesít szolgálatot. Társai a termetükkel is tiszteletet követelő német juhászok inkább testesítik meg mindazt, amit a rendőrkutyákról tudunk és gondolunk. És látjuk elpihenni gazdája ölében az apróságot, látjuk a rendőrfőnököt, ahogy tudja: magyarázattal tartozik, és tudja, hogy a jelenet mókás, de semmiért nem adná ezt a kutyát.

A munkakutya elismerésért teljesít. A méret nem számít. A csivava befér az autók alá, megtalálja, amit kell. A whippet menhelyi kutyaként, tizenhárom évesen kap még új esélyt – új gazdát, akinek megmenti az életét, mert megérzi, hogy nem szabad hagynia elaludni, szüksége van a gyógyszerre. Az újfundlandi kihúzza a tengeri áramlatból a bajba jutott asszonyt.

Lehetetlen nem úgy mesélni, hogy ne jelenjen meg az érzelmi gazdagság, amely egyébként is jellemzi az ember-kutya viszonyt. Az alkotók arány­érzéke pontos, nem gügyögik el, amit mondani akarnak, nem esnek túlzásokba – fogják és nem engedik el a figyelmünket.  BA

Sötét örökségAlexandra BrackenÖt év telt el...

A Cirkusz-
hercegnő

Kálmán Imre–Julius Brammer–Alfred Grünwald

Hagyományaihoz híven operettel búcsúztatja az óesztendőt a Miskolci Nemzeti Színház. A Cirkuszhercegnő Szabó Máté rendezte változatát adják december 30-án este és december 31-én, délután. 

„Én azt hiszem, az egyetlen mód, hogy a szerelemre rátaláljunk, az, hogyha nem keressük” – mondja Fedóra hercegnő, mikor számtalan udvarlói egyike érdeklődik, hogy megtalálta-e már az igazit. Fedóra aznap este a szentpétervári nagycirkuszban ül, és páholyából figyeli az arcát álarc mögé rejtő Mister X artista lenyűgöző mutatványait. A hercegnő másnap őrült szerelembe esik; egy ismeretlen herceg ejti rabul a szívét. Hogy ki ez a herceg? És ha kiderül, hogy csak egy cirkuszi artista, aki arcát álarc mögé rejti? Akkor elég erős lesz-e a szerelem, hogy áthidalja a társadalmi különbséget?

A látványos cirkuszi forgatag egzotikus világa mögött felsejlik az arisztokrácia pompás, csillogó és rejtett hazugságokkal átitatott élete. Kálmán Imre operettje a szerelem minden gyönyörűségét és keserűségét végigjárja, és hogy lehetne megkapóbban és kifejezőbben beszélni a szerelemről, mint a zene, az operett nyelvén? 

Sajtó

Írta: Mike Bartlett
Rendezte: Tom Vaughan

Hatrészes sorozatot készített a BBC One a brit sajtóról, illetve mindarról, amiről a téma kapcsán nagyjából beszélni és gondolkodni érdemes.

A téma: időszerű.

A világ – a sajtó szempontjából is – látványosan változik, a nyomtatott lapok piaca szűkül, a kiadók a világhálón próbálnak helyet találni bevételben, befolyásban is mérhetően fontos terméküknek, a hírnek. A verseny új eszközöket hív életre a piacvezető szerep megtartásáért folyó küzdelemben.

Az alkotókat a változásban leginkább az érdekli, hogy ha ekkorát fordul a világ, érintetlen maradhat-e a sajtóról való gondolkodás? Tekinthetnek-e pusztán termékként a napilapra a lapkészítők maguk? Tehetnek-e engedményt a sajtót életre hívó és sokáig éltető eszményekből – és ha igen, mekkorát – a piaci siker, a hatalom, vagy bármi más érdekében. 

Az etikus újságírás időtállóságának, az elvhű újságíró kényszerhelyzetben születő döntéseinek vizsgálatához két modellt állítanak elénk: a Herald a közösséget valóban érintő hírek alapos, pontos, műhelye. A gátlástalanságba hajlóan harsány, igyekvő és sikeres versenytársához, a Post-hoz képest néhol unalmas a megbízhatósága.

Két öntörvényű, az eszmék felől érkezett sajtómunkást figyelünk közelebbről: Holly Evanst (Charlotte Riley) és Duncan Allent (Ben Chaplin) – már egyikük sem az a csillogó szemű idealista, tettek kitérőket, lettek közben valakik a pályájukon, vállalták az igazság keresésével és megmutatásával járó kockázatokat. A Sajtó azt a kérdést kínálja megválaszolásra: hol van az ember a változásban. Szükségszerű-e, hogy együtt változzon a hivatásával, kinek jó, ha elfogadja, hogy már nem lehet ugyanúgy és ugyanazt csinálnia, mint eddig. BA

A Miskolci Nemzeti Színház műsora­­­­, december

December 21., péntek 17:00– Miskolci Galéria Feledy-háza, Miskolc, Deák...

December 14., péntek 17:00 – Feledy-ház, Miskolc, Deák tér 3. Az irodalmi...

Ion B. szerint a világ

Rendezte:  
Alexander Nanau

A bukaresti szemétledobóból indul a páratlan történet – itt él Ion Barladeanu. Hajléktalan. Hosszú évek óta. Valamikor jóképű voltam, mondja. Hallottál már Rudolph Valentinóról, kérdezi, és a felkínált összehasonlítás egyszerre adja meg a felszabadult nevetés lehetőségét, és ejti rabul Alexander Nanau dokumentumfilmjének nézőjét.

Még hat a romos arc, a didergő test látványa, de a szellem már elszabadult, a matracon vacogó ember Csehovról mesél, művészetről – egy társadalmon kívüli művész beszél hozzánk. Ion B. a peremlétben gyakorlatilag feltalálta a pop-artot, anélkül, hogy a világtól elszigetelt Romániában egyáltalán értesülhetett volna Andy Warhol és kortársai létéről, művészetfelfogásáról. Ion B. a hetvenes évektől a kilencvenes évek közepéig kollázsokat készített, újságokból, magazinokból kivágott képei a román diktatúra sajátos lenyomatai, különös hangulatú világábrázolások.

Az Ion B. szerinti világ azt meséli el, hogyan nem lesz az enyészetté az életmű. Ahogyan a H’art galéria tulajdonosa véletlenül rátalál az emberre, és a komplett korszak lenyomatára. Ahogyan művészetként azonosítja, Ion B-t pedig művészként, és ahogyan van kitartása és türelme, hogy a világ elfogadja Ion B. és alkotása tényét. Ahogyan a bukaresti szemétledobóból az Art Baselig vezet az út. És tovább.

A világhír tündérmeséje önmagában is szép, és elégséges tápláléka volna az igazságra vágyó emberi léleknek: nem maradt észrevétlen, aminek azért nagy esélye lett volna rá, hogy elkallódjék. A film nem beszéli túl saját tárgyát, de engedi érvényesülni a fontos mondatokat: a szemetet változtatom művészetté, most felfedeztek, pedig Romániában nincs jövője a tehetségeknek, mondja Ion B. Látjuk a felfedezettséggel járó átváltozás lehetetlenségét, de az átváltozást is: gyötrelmes elengedni az életformát, amely a mű megszületését megengedte, vagy kikövetelte. Követjük az embert, hajléktalanból művész lesz, megváltozik az arca, de hát tényleg tiszta Valentino, mint amikor Valentino megöregedett volna, látjuk a tekintetet, ahogy a képeit néző embereket nézi, reakciót vár talán. Még csak az imént mondta, nem akar meggazdagodni, de egy biciklit tényleg szeretne, és most ott ül a nyeregben, masszív vázon, teker a tájban, kifele a filmből, befelé valamibe, az új életébe mondjuk, ahová nem megy már vele Alexander Nanau kamerája, az ember bírja a tempót, van még ereje. Jó utat, sóhajtunk hozzá. BA

Az utolsó namsaraMindennek kezdetén volt Namsara, az égből és...

FélőlényBékés Pál–Várkonyi MátyásMikor a...

EverlessSara HollandSempera királyságában...

December 7., péntek 19:00 – Miskolci Nemzeti Színház, Kamaraszínház.

6 lépés távolság

Rendezte: Bartosz
Dombrowski

Sem a film koncepciójába, sem a 6 lépés távolság 81 percébe nem fért bele a tény ismertetése, hogy az elmélet – mely szerint „a Földön bárki kapcsolatba hozható bárkivel egy ismeretségi láncon keresztül, melyben a két végpont között maximálisan öt elem van” – először Karinthy Frigyes 1929-ben írt Láncszemek című novellájában fogalmazódott meg. Elég, ha mi tudjuk – de mi tudjuk! –, mire képes és mennyire pontosan valóságteremtő erejű az írói képzelet. És mennyire előtte jár a tudománynak: a teória csak 1967-ben, Stanley Milgram amerikai pszichológus kísérletében nyert bizonyítást.

Megjegyezném: Bartosz Dombrowski és alkotótársai filmje nem tudományos-ismeretterjesztő munka – a saját erőfeszítéseiket dokumentálják: nekik sikerül-e teljesen ismeretlen emberek között megteremteniük a kapcsolatot, a jelzett korlátok között.

A végpontok megválasztása a véletlen műve: a fél világot átívelő utazás – földrajzi értelemben – Varsóban kezdődik, és egy mexikói faluban ér véget. A film erőssége, hogy nem (csak) kilométerekben méri az ember és ember közötti távolságot, de enged ráébredni az életutak különbözőségeire – mennyire sajátosan kelet-európai jelenség a kiindulóponton a punkzenész, Martina: ideges és vibráló, hangjában még ott a lázadás ereje, de már a falnak rohanó ember ütközéskor érzett döbbent csalódottsága is: 27 éves, tíz éve zenél és lényegében sehová sem jutott. És mennyire letisztult ehhez a lázas állapothoz képest is az utazás végét jelentő mexikói faluban a földműves Marco Antonio egyszerű elégedettsége, annak az elfogadása, aki és amije van.

Kinek-kinek az élete.

Szép, hogy egyetlen sors, a világhoz fűződő egyik viszony sem válik fontosabbá, vagy értékesebbé, miközben a kamera hosszabb-rövidebb ideig elidőz a hat lépés távolság legyűrésében segítő emberek életén.

Az etűdök közül a legsikerültebb és az érzelmeket leginkább felkavaró egy kaliforniai párterapeutát mutat, akit a nagymamája az anyukájával együtt elrabolt gyerekkorában, hogy visszavigye őket Varsóba, az apja pedig visszarabolt, hogy ez mégse így legyen. Itt érezni legerősebben, hogy a boldogság megtalálása olykor a boldogság mibenlétéről szóló megalapozott elméleti tudás birtokában is gyötrelmes munka, és a boldogság nem mindenki számára természetes állapot.  BAA képen: Bartosz...

Jóembert
keresünk

Bertolt Brecht–
Paul Dessau

Képzeljünk el egy társadalmat, ahol az embereket annyira leköti saját problémájuk és a megélhetés, hogy se erejük, se lehetőségük mások bajával foglalkozni. Ilyen körülmények között mit tennénk, ha három vadidegen becsöngetne, bemutatkozna mint egy-egy főisten, és éjjelre szállást kérne?

Valószínűleg nemet mondanánk. Mert félnénk. Mert bizalmatlanok lennénk és kiszolgáltatottak. Mert nincs időnk. Nincs pénzünk. Mert nem mi akarunk segíteni, hanem azt várjuk, hogy rajtunk segítsen valaki.

Sen Te, az utcalány az egyetlen ember Szecsuánban, aki szállást ad a három főistennek. Az istenek cserébe megajándékozzák a lányt, csakhogy egy ilyen világban még az ajándékkal is nehéz mit kezdeni. Kegyetlenné kell válni, hogy maradjon belőle valami. „Légy jó!”, így szól a parancsolat. De hogyan legyünk jók, ha minden olyan drága?

A Miskolci Nemzeti Színház ajánlja ezekkel a gondolatokkal a közönsége figyelmébe a Bertolt Brecht és Paul Dessau művéből készült új előadását, amelyet Béres Attila rendező készített.

A képen: jelenet az előadásból, az előtérben Kincses Károly  Fotó: Bujdos Tibor

Megnyílt Dufala József (képünkön) Pro Urbe és Nívó Díjas belsőépítész életmű-kiállítása a miskolci Kós-házban (Görgely A. u. 32.). Az ismert belsőépítész fontos munkái az ország számos városában valósultak meg. Miskolcon sok más mellett az Alabárdos Étterem és a Megyei Könyvtár belsőépítésze volt.  Fotó: Bujdos Tibor

Szigorúan

ellenőrzött

nyomatok

Magyar sokszorosított grafika 1945–1961 között

Az idei év talán legnagyobb horderejű tárlatát rendezte meg a Miskolci Galéria. A Szigorúan ellen­őrzött nyomatok című kiállítás nyolc közgyűjteményből és számos magántulajdonból mutat be csaknem 200 grafikai művet. A vizsgált korszak grafikáját tárgyaló művészettörténeti tanulmánykötetet is közreadtak, és tudományos konferencia keretében gondolták tovább a kiállítás által felvetett témákat.

A szervezők a szeptemberben nyílt, és a most szombaton még látogatható tárlat kapcsán megemlítették: a magyar grafikatörténet kevéssé ismert korszaka volt az ötvenes éveké.

„Olyan korszak volt ez, amely nagyvonalúan támogatta a politikai agitáció szolgálatába szegődő művészeteket, így a grafikának is sosem látott széles közönséget biztosított. A sokszorosított grafika jól illeszkedett a szocialista kultúrpolitika programjába, hiszen alkalmas volt közérthető, ideológiailag agitatív jelenetek nagy példányszámú, olcsó terjesztésére. Az elvárások sematizmusa ellenére az e korszakban készült grafikák sokszínűen gazdag képet mutatnak. A fametszetek, rézkarcok és litográfiák kivitele professzionális, stílusa változatos, amely az egyéni jegyeket sem nélkülözte. Ekkor készültek Domján József ragyogóan színes fametszetei, Würtz Ádám németalföldi mesterekkel versengően részletes rézkarcai, Koffán Károly rejtelmesen melankolikus önarcképei. Még a „szigorú szocreál” derékhadához sorolható művek is betekintést engednek egy nehéz korszak mindennapjaiba, álmaiba, önámító hazugságaiba. A realista diktátumon pedig lassanként rést üt a fiatal generáció, teret foglalnak a grafikákon Kondor Béla angyalai, Gross Arnold tündérkertje, Maurer Dóra groteszk munkás hada és Csernus Tibor szürreális tájai. Ők készítik elő a hatvanas évek grafikai fellendülését, a magyar grafika virágkorát” – írták a tárlatot magát megelőző ajánlóban, és mi sem mondhatunk mást: ne hagyják ki. Ma és holnap még látható a kiállítás.  ÉM 

November 23., péntek 17:00 – MTA MAB Székház, Miskolc, Erzsébet tér 3....

Bolygónk, a Föld II., Így készült: Bolygónk, a Föld II. (Spektrum)

Hat részben ígér varászlatos utazást a BBC 2016-os sorozata – oda visz, ahová nagyon kevesen jutnának el, olyannak mutatja a bolygónkat, amilyennek nélkülük biztosan nem látnánk.

Négy év aprólékos, csúcstechnológiát használó munkájának eredményét kínálják az alkotók – a képi élmény elképesztően tökéletes, a néző gyakran ragad le a saját gondolatainál: lehetséges-e, hogy a Föld a valóságban is ennyire hihetetlenül gyönyörű. Ha ő állna ott a tájban, a saját szeme képes lenne-e ugyanebben a minőségben a képalkotásra.

A kalauz az utazáson David Attenborough, az ismeretterjesztő televíziózás úttörője – hatalmas tudású, beláthatatlan nagyságú – saját tapasztalatból épült – életmű birtokosa mesél a természetről (a magyar változatban Szersén Gyula emelkedett hangján). És nincs túlbeszélve – mert a szavaknak nem kell versenyre kelniük a látvánnyal. Sok szót eleve nem igénylő történet ez – az élet maga. Megadja-e a hely, amire szükség van ehhez? Táplálékot. Nyers erőt a küzdelemhez. Ügyességet, ravaszságot. Az együttműködés lehetséges eredményeinek felismerését.

Füves pusztát, hegyes tájat, zsúfolt városi környezetet látunk – az állatvilág ösztönös, vagy okos működésének tájaként. Elemi emberi érzéseket mozgatnak meg a képsorok: elszorul a szívünk, nevetünk, ámulatba esünk e fölött az elrendezettség fölött.

A tökéletesség érzését nyújtja a sorozatnézés élménye – a hatvanperces epizódokat könnyed nagyvonalúsággal adják elő a készítők.

Hogy mennyi munka ez, mennyi gürcölés, végtelen nyugalmat igénylő várakozás, lemondás és újrakezdés, a természettel és saját félelmekkel dacolva – ezt az Így készült…-epizód árulja el. Nem kevés öniróniára vall annak a megmutatása, hogy a világ talán legnagyobb sáskaraja után igyekvő filmeseket pocsolyák akasztják meg. Vagy, hogy egy évnyi kutatás után az Antarktisz-közeli Zavodovski-sziget szikláin későn – saját kárukon tanulva – ébrednek rá: a sátraiknak választott hely valójában a pingvinek átjárója.  BAA képen: David Attenborough

Vér és csont gyermekeiZélie Adebola még emlékszik arra az időre,...

November 9., péntek 17:00 –  Herman Ottó Múzeum Kiállítási Épülete,...

A Miskolci Nemzeti Színház műsora­­­­, november Nagyszínház ...

Minden, amiért élni érdemes

Ha úgy élted le az életed, hogy soha nem voltál dep­ressziós, valószínűleg nem jól figyeltél.

Már jócskán benne járunk az elbeszélésben, amikor a nagyon egyéniből a világra és a létezésre általánosító mondat elhangzik.

Nem sérti a fület a megállapítás, hiszen végig együtt haladtunk az emberrel, aki az édesanyja öngyilkossági kísérleteinek árnyékában nőtt fel. A HBO filmje az azonos című egyszereplős színpadi mű adaptációja, az előadás szövegét Duncan Macmillan írta a brit komikussal, Jonny Donahoe-val. Donahoe a mesélő – az előadás formája nem engedi meg, hogy érintetlen maradjon a színésszel egy térben tartózkodó nézője. Türelmes, büszke, a családi drámában elfogadó, de megoldást kínálni képtelen apaként, haldokló kutyusként, egykori tanárként, megtalált és megtartani lehetetlen szerelmesként vonódnak be, közük lesz a szélsőséges érzelmi állapotok között a normalitás egyensúlyát megtalálni igyekvő történethez, Donahoe-hoz, a tiszta, mélyen emberi gesztusokkal játszó színészhez, akire képtelenség is úgy gondolni, mint színészre, akinek a képernyő előtt is elhisszük, hogy mindez vele, a szeretetünkre érdemes Donahoe-val, a szemünk előtt felnövő kisfiúval történt meg.

A Minden, amiért élni érdemes éppenséggel arra is rávilágít, hogy az érzéseivel mennyire – végtelenül – egyedül tud maradni az ember. Mennyire nincs segítség: a társadalom elvárt viselkedése az olyan helyzetekben, amikor az öngyilkosság a téma, meglehet logikusan arra fókuszál, hogy ne adjon tippeket, ne írja le megoldásként az életlezárást, de ezzel, ugyancsak meglehet, elzárja vagy megnehezíti az úgynevezett járulékos problémákról való beszédet is. Donahoe kisfiúja maga próbál eligazodni a helyzetben, amelynek akaratlanul része lett, és megejtő megoldást talál: listába szedi édesanyja számára a dolgokat, amelyekért élni érdemes. Innentől lehet azon gondolkodni: mire elég ez, lehet-e úgy élni, hogy az ember ne csak leltárként, de iránymutatásként is használja az életre – a saját életére – igaz szószedetet, megvéd-e ez a bajtól. És lehet azon gondolkodni: a listát kikényszerítő tragédiától függetlenül, hogy milyen az életünk, ha nincs benne helye ennek az elemi felsorolásunknak.  BA

OroszokHarsányi Attila Viszockij-­estje, Gitáron kísér: Vihula...

Red HillJamie McGuireScarlet és két lánya...

James Martin: Kalandozások Amerikában

Nem könnyű egyszerre észrevehetőnek és emlékezetesen jónak is lenni a konyhatévék műsorfolyamában. Kétségbevonhatatlan szakácstehetségek mutatkoznak kivételesen szánalmasnak. Hiába a tudás, hiába a szemünk előtt születő étel, amelyhez a képzelet még ízeket, illatokat rendelni is kész, ha maga az alkotás mint folyamat kínos – hogy ide illő kifejezéssel éljek: nyögvenyelős.

De hát ez van, itt is kell valami plusz, és ebben az univerzumban valóban ragyogó csillagok fényére figyel a közönség: Jamie Oliver, Nigella Lawson képernyőn átsugárzó személyiségére, például. Az üzenet: enni öröm, főzni szenzációs élmény és végtelenül természetes, az ember lényege szerint való tevékenység. Aztán megpróbálsz összeütni egy Pavlova-tortát, de valahogyan mégsem olyan lesz, mint a Nigelláé. Nem eléggé magas, a közepe inkább ragadós massza – és? Mit számít? A tiéd, a család pedig imádja, és újra és újra kiköveteli. Van tehát élvezeti értéke. Még szép! Nem is akármekkora, és határozottan emlékszel minden Pavlova-tortáid kezdetére: Nigella Lawsonra, nyugalmat sugárzó lényére, a sütés és a sütő ember szépségére, harmóniájára a késő órán adásba került műsorban.

És James Martin is ilyen valaki – Valaki –, a brit konyhacsillag felfedezi magának és nekünk Amerikát. Megmutatja a helyből azt, amit a fazék mellől is érdemes látni, ahonnan az étel jön: a világ legnagyobb articsókát termelő gazdaságát, az amerikai álom valóságát életben tartó tizenévest, aki a méhekről szóló dolgozata megírása közben annyira elmerült a tudnivalókban, hogy ma az egész családját eltartja a méhészete. És James mindenből kiveszi azt, amit csak a tűzhelyen egyesítenie érdemes. A humora nem erőltetett, önmagán is bármikor kész szórakozni. Könyékig tocsog a mézben, cukorban, szirupban, és a fánkja biztosan ízorgia, költemény. De az is biztos, hogy nem épp az egészséges életet verseli. Meséli: gyakran kérdezik tőle, nem akar-e egészséges alapanyagokat használni. Nem, mondja és csillog az arca az élet élvezetének egyszerű örömétől.   BA

Szövetség – A szerelem erejeAnna BanksA...

November 3., szombat 20:00 – Helynekem, Miskolc, Széchenyi út 30. Szabó...

A Miskolci Nemzeti Színház műsora, október  Nagyszínház

KabaréJohn Kander-Fred EbbIsmét műsorra tűzi...

Közel a horizonthozJessica KochEgy nagy...

A Miskolci Nemzeti Színház műsora, október  Nagyszínház

Varga Éva szobrászművész és Seres László festőművész tárlata látható a Tiszaújvárosi Művelődési Központ és Könyvtár Városi Kiállítótermében. A kiállítás október 26-ig, hétfőtől péntekig látogatható (22-én, hétfőn zárva lesznek).
 Fotó: Ádám János

Miskolc. A Tűzvarázs bérlet második hangversenyére várja a közönséget a Miskolci...

Álom
luxuskivitelben

Egy fiatal nő hajnalban kilép a taxiból, és megáll a Tiffany ékszerüzlet kirakata előtt, hogy elfogyassza reggelijét. Hogy honnan jött, senki nem tudja. Miután megette a croissant-t és megitta kávéját, hazasétál. Otthon lefekszik aludni. Kapucsengésre ébred. Egy jóképű fiatalember érkezik, egy ágrólszakadt író. Az új lakó.

A Miskolci Balett Truman Capote kisregényét és az Audrey Hepburn főszereplésével készült filmet veszi alapul legújabb bemutatójához. Álmokat látunk, szenvedélyeket, indulatokat, a racionalitás és a szerelem összetűzését, két fiatal kapcsolatát, akik végül nem engedik, hogy tiszta érzelmeiket befolyásolja a rideg világ. Az előadás zenei világa a ’60-as évek ismert jazz-, pop- és alternatív zenéit tükrözi.

A Miskolci Balett idei első bemutatójával egyébként folytatja az irodalmi alkotások és sikerfilmek táncszínházi feldolgozásának vonalát. Tavaly a Casablanca feldolgozása aratott sikert.

A mozgásvilágban emeltük picit a tétet, az alapvetően kortárs mozdulatokra épülő előadásban nagyobb hangsúlyt kaptak a tánctechnikai kifejezőeszközök, mint a színháziak. Igyekszünk a testtel, a testről is beszélni a nézőnek, hiszen sok éves munkánk után mára értő közönsége alakult ki a táncelőadásoknak Miskolcon, így bátrabban kísérletezhetünk már izgalmasabb megoldásokkal. A cél az, hogy szerethető előadás szülessen. Sokáig csiszoltuk ezt az előadást, mert ez is egy csillogó gyémánt a Tiffany kirakatában – mondja az előadásról Kozma Attila rendező-koreográfus.

A képen: jelenet az előadásból  Fotó: Bujdos Tibor

Most készülVendégségben az Alkotóházban

A végzetemAbbi GlinesMi történik, ha elérkezett...

Édes AnnaKosztolányi DezsőAnna tizenkilenc éves...

Október 12., péntek 16:00 – Mezőkövesd, Közösségi Ház, aula.

Arnót. Harmadik alkalommal rendezik meg a Borsodi Lakodalmas Napot, ötödször pedig a...

A Miskolci Nemzeti Színház műsora, október Nagyszínház:

A Miskolci Nemzeti Színház műsora, október  Nagyszínház: 

Veled teljes a világMilyen lehet az, amikor valakit igazán...

Három nővérAnton Pavlovics CsehovIrina, a...

A Miskolci Szimfonikus Zenekar hétfőn este tartotta évadnyitó hangversenyét a Művészetek Házában. A hegedűszólista Oláh Vilmos (balra), míg az est dirigense a fiatal Dobszay Péter, a Szolnoki Szimfonikus Zenekar állandó karmestere volt.  Fotó: ÁJ

Miskolc. Október elseje a zene világnapja.

Lear HalálaW.

Fülöp Tibor kovács, népi iparművész alkotásaiból látható kiállítás a miskolci City Art Galériában (Miskolc, Csabai kapu 8 szám).  Fotó: Kozma István

A képen: Oláh Katalin rendező és Csukás Sándor operatőr. A Bármicvó fiúk című dokumentumfilm alkotóival találkozhattak hétfőn este, lapzártánk idején az érdeklődők a miskolci filmfesztiválon. A film a férfivé avatás szertartásáig vezető úton kíséri el a szereplőit.  Fotó: Ádám János

Miskolc. Az Avasi Gimnázium is filmszínházzá vált szombaton, itt rendezték meg a Cinefest...

Miskolc. A Széchenyi utca felső szakaszán, a Villanyrendőrtől a Városház térig öt...

Szeptember 14., péntek14:00 – Miskolci Galéria.

Cinefest. Szombaton láthatja először a magyarországi közönség, mégpedig Miskolcon –...