Kultúrtipp

Törvénytelen Muskátli I–III., 1996

Rendezte: Kisfaludy András

Tekintélyes dokumentumfilmes életmű a Kisfaludy Andrásé – van értelme és jól látható iránya. Az emlékezet fősodra ellenében fogalmaz. A személyes nézőpontokból újramesélve a múlt sorsfordító vagy akkor és ott megváltoztathatatlannak hitt, örökre szóló berendezkedésű korszakait több nekifutásban cáfolja, például a régen minden jobb volt hamis nosztalgiáját is. Nem volt jobb akkor – Kisfaludy András ezt az Elszállt egy hajó a szélben című film rendezőjeként például az egykori résztvevő hiteles állításaként dokumentálhatja. Dobolt az 1969–1971 között működött Kex zenekarban, amelynek énekese, Baksa-Soós János a hatósági zaklatásoktól sem függetlenül disszidált. A Kex az alkotás és a gondolkodás szabadságával máig inspiráló, de eltagadhatatlan, hogy a zabolátlansága a hivatalos kultúra mellettisége, a hivatalos kultúra tiltásaival való szembenállása tereiben tűnt fel és hatott.

A tiltásokig, az ötvenes évek végéig visz vissza a háromrészes Törvénytelen Muskátli is: értelmiségi és művészkörök lényegében megmagyarázhatatlan találkozásáig. Mi hozta össze őket – rejtély.

Mi tartotta ilyen-olyan erősségű kötésben együtt őket? Minden időben tanulságos történet ez.

A Váci utcai Muskátli presszó alkalmi közönsége az elzártság rendszerének hasadékain át megtalálta a rálátást a világ aktuális és izgalmas képzőművészetére, a kortárs zenére, az új filmes nyelvre – a világgal való egyidejű és termékeny létezésre. Lett alternatíva – alkotói életutak indultak vagy csak annyi történt, hogy az egyenszürke világot némi szín és gondolatok gazdagították. Élmények. Megismerés és alkotás kis kelet-európai heroizmusa.

A múltidézés tárgyilagos, de nem könnytelen, magát a kort szépíteni mégsem akaró: az idő elszállt, az élet lehetett volna szebb és gazdagabb, lehetett volna teljesen más, ha nincs a mindent ellenőrizni és maga alá gyűrni akaró állampárti berendezkedés.

De volt. 

Volt, akinek az élete ráment. Volt, akinek más országban kellett újrakezdenie.

Mégis, a szabadsághiányt teremtő tiltás előhívta az űrt kitölteni akaró embereket. Végül nemcsak az számított, mi a totális hatalmi szándék, hanem az is, hogy az értelmes élet reményében fogást találtak rajta. Hogy lehetetlen mindenkit betörni.  BA

Hello, Dolly!

Thorton Wilder – Michael Stewart – Jerry Herman

Minden ember boldog akar lenni. De nincs mindenkinek olyan szerencséje, mint a Hello, Dolly! szereplőinek, akiknek bejön az élet. Általában szépen elválik a musical a valóságtól – a zenés színházi ábránd lehetséges értelme, hogy pont nem olyan benne a világ, mint amilyennek ismerjük, hanem olyan, amilyennek talán álmodni szeretnénk. 

Nesze nekünk: álmodás.

A rendezői szándékban hangsúlyos, hogy meg is maradjon ez a távolság: Szőcs Artur rengeteg, egyenrangúan használt, különböző értékű ötlettel teszi színessé és szórakoztatóvá az előadást. Pompásan játszik a fényekkel, személytelenből vált nagyon élő árnyalatba. Film-, fotó-, kultúrtörténeti utalásokkal ugyanolyan bátran él, mint ahogyan karaktereket enged szabadjára – nem kérdés, ki lesz a domináns Kocsis Andrea sarkos mozgású, hisztis akarnok Ermengarde-jának és Molnár Sándor Tamás ábrándos-önérzetes Ambrose Kemperjének beteljesülő szerelmében. 

A komikus kettős: féktelen színpadi költészet. Somhegyi György esetlen Barnabyja a rímhívó, Rózsahegyi Krisztián Corneliusa a válasz, maga a teljes rímképlet: ésszel és alkattal is nevettető. Nincs kihagyott helyzet, nincs besült poén. A történetben tartott, természetes kacagtatás ez – ösztönös, örömteli, felszabadult. 

Elég erős színpadi szerkezet épült hozzá, hogy Seres Ildikó Dollyjának csak ragyognia kelljen a minden helyzetet megoldó házasságszerző szerepében: szakmatisztelet, ahogyan mások boldogságához is megtalálja az utat a maga boldogságkeresése közben. Jár neki az élettől, amit megszerez. Nem kis teljesítmény a praktika, Horace valódi ellenfél, Gáspár Tibor igazi ellenállót formál, öntörvényű, konok férfit, akit nem könnyű rávezetni, hogy mitől lesz a boldogság. Mert boldogság lesz, ez ne legyen kérdés.  BA   

Május 24., péntek 16:30 – Tompa Mihály Könyvtár, Miskolc, Gyöngyösi...

A Miskolci Nemzeti Színház műsora­­­­, május

Gólyakalifa

Babits Mihály A gólyakalifa című regénye alapján írta: Barcsai Bálint

rendezte: Barcsai Bálint, Tárnoki Márk

játssza: Papp Endre

Szorongásainkat hívja elő a Gólyakalifa – a Babits Mihály regénye nyomán született színházi előadás a válaszhoz egy egész életet igénylő kérdést sajátos helyzetben teszi fel. Ki vagyok én – Tábory Máté a lehetőségeiben gazdag, szép élete és a szűkös, a még éppen valami és a már semmi határán billegő peremlét szélsőségei között kutat. A rémálmodás valóságában, mint nedves papíron a vízfesték szétfut és egybeolvad a karakterek határozott kontúrja. Egyre kevésbé értelmes, hogy mi igaz és mi képzelgés. Az értelemmel faggatható felől jutunk az ép ésszel már felfoghatatlanba: Tábory Máté közös korunk teremtményeként a világháló tudását használva próbál magyarázatot találni rossz érzéseire, elbizonytalanító sejtéseire, de kevés a megértés akarása, miközben a személyiség az elmebajba süllyed. Ahol elvész a kapcsolat ember és realitás között, a hasadékban meglátjuk a létezés párhuzamos dimenziójának valóságát.

Ha gondolunk színészre úgy, hogy a lényét viszi a játékba, Papp Endrére így gondolunk. A megmutathatatlant mutatja meg, amiről lehetőleg tudni sem akarunk a létezésben. Ami azzal nyomaszt, hogy megeshet. És ha úgy lesz, irányíthatatlanul sodor az önazonosság elvesztése felé. Átváltozás ez – fékevesztett, esélytelen rohanás valami kis maradék bizonyosságért, hogy az én még az a valaki, akinek tudja magát. Papp Endre az átváltozáshoz két határozott karaktert teremt, a két külsőt eltérő érzelmekre bírja: az intellektust a megértésnek jelentőséget nem tulajdonító létezéssel állítja szembe, a világosság keresését az igazi sötétséggel, hogy végül eltüntesse a különbségeket. Szétbogozhatatlan, hogy mi az akaratlagos és mi az ösztönös ebben a színészetben: megtörténik, elhisszük, átérezzük.  BA

A különc varázslóMiután Carter korán elveszítette szüleit,...

Május 18., szombat 10:00 – Feledy-ház,...

A Miskolci Nemzeti Színház műsora­­­­, május

Miskolc. Közös kiállításon mutatja be festményeit, grafikáit, valamint szobrait és...

Május 10., péntek 10:00 – II.

Álmodozó IzzyTerri LibensonIzzy álmodozó.

Elszállt egy hajó a szélben

Rendezte:
Kisfaludy András

Se előzménye, se folytatása, ezt mondja Hobo, és ennél pontosabb leírása aligha lehet annak, ami a semmiből jön és a semmibe hullik, páratlan tehát úgy is, hogy volt egyszer, és nem lesz többé. „Elszállt egy hajó a szélben”, szép az is, ahogyan a dal címe az emlékezés filmjének címeként működik, légiesnek mutatva a tovasodródó építményt: a Kex együttes (1969–1971) létét dokumentálja Kisfaludy András, valamikori résztvevő, a zenekar dobosa, mai filmes. Az érintettsége javára válik a műnek: a keletkezés-elmúlás rövidke, így gyorsan bejárható idővonala helyett az emlékezet terében haladunk, a tények a megélt élmények sűrűjéből előkívánkozva mutatkoznak.

Emberek mesélnek.

Milyen az ember, ha emlékezik?

Arcán ragyogás. A múltba merül elvégre, nem veszítve el kapcsolatát a jelennel, de közte és aközött, aki valaha volt már ott a változás összes tapasztalata és következtetése, az értékelés képessége, hogy mire ment a megélt idő. A belátás, hogy jobb lett-e a világ és benne ő maga, mennyi valóban felülmúlhatatlan, lelkesülten felidézhető, jelentőséggel teljes történt még vele az életben, túl azon, hogy ott volt és akkor, ahhoz mérhető, mint amikor fiatal volt, és a szabadságot nélkülöző világban ráérzett, hogy a szabadság: lehetőség. 

Mérlegelést nem feltételező, ez süt át az elbeszélésen – ha szabad vagy: szabad vagy. A szabadság önmagáért való. És van, hogy másoké helyett is.

A Kex letagadhatatlanul fontos epizódja a kis magyar kultúrtörténetnek: zene és irodalom és élet találkozásának páratlan jelensége, de elmesélhetetlen Baksa-Soós János lényének és létezésének szabadsága nélkül.

A kontraszt az időszerű realitás, a nemzedéki himnuszként hallgatott Zöld-sárga tollasgyíkja, „világnak harmada majdnem ő egymaga”, szájában a magyar leányka. A kontraszt a beláthatatlan önkényé, a Rajnák nevű klubvezető verőembereinek terrorjáé, ahogyan erőszakkal pásztorolják a szórakozni vágyó magyar ifjúságot a helyes viselkedés útja felé. A kontraszt az állam végtelen, a társadalom megosztottságban is benne lakó hatalma: valóban kikényszeríthetik a véget, elüldözhetnek. Olyan, mint ha semmi sem történt volna. 

De történt. Van mire emlékezni. A Kex: legenda, és a szemtanúk emlékezetén túl is újra és újra megkísérteni képes örökség.  BA

Május 3., péntek19:00 – Művészetek Háza, Miskolc.

A velencei
kalmár

William Shakespeare műve alapján írta: Mohácsi János és Mohácsi István

Nincs szépelgés: Mohácsi János elég időt hagy rá, hogy lássuk: a velencei népség közös létezése valóban gyűlölettől vezérelt. A gyűlölet eredőjének, nagyságának és sokarcúságának alapos ábrázolása nem öncélú: megokolja Shylock bosszúszomját, miért akar egy font húst kivágni a kezes Antonio testéből, ha a kalmár vagy a barátja nem tudnák visszafizetni a kölcsönt.

Shylock hosszan mérlegel: a döntés a gyűlölet által előhívott, és gyűlöletből is születik, lehetőségként is sokkal inkább a képzelet határain belülre szánt. Még több beszorítottság kell majd hozzá, hogy a bosszú beteljesítésének akarásává érjen. De itt és ekkor elégnek látszik a ráutaltság is: a keresztény Antonio bármit megadna a zsidó Shylock pénzéért. Ez Shylock létezését is megindokolja.

Elégtétel.

És persze, hogy nem az – Mohácsi János velencei kalmár-rendezése valódi kiterjedésében engedi meglátni a kiúttalanság problémáját: a rossz helyzetre a rossz választ, a veszteségből születő még nagyobb veszteséget. Görög László Shylockját látjuk, a tartást, az emberi nagyságot, amellyel a beláthatatlan méretű csapást fogadja, amelyben maga is részes: vagyonát, ősei vallását, önazonossága alapjait veszíti el. És valahogy nem érvényes a kérdés, hogy megérte-e, ha egyszer nem talált más utat és más sorsot magának.

Nem érvényes a kérdés a drámai keretben, hogy van-e egyáltalán igazság.

Látjuk: nincs. Lényegében semmilyen értelemben nincs. Az élet szentségének tiszteletét számonkérve büntetni Shylockot, ott, ahol az idegengyűlölet puszta heccéből vízbe ölhetik a marokkói férfit: képmutatás. Ami nem menti Shylock elborultságát.

Hogy a dráma keretén túl mi van, a mi sorsunk tudni.

Simon Zoltán Antonio bánatában azért talán a felismerés esélyét is megmutatja – többnek látszik ez a hallgatás a túlélés megkönnyebbülésénél. Talán valamennyi ráébredés a helytelenre az elromlott világban – hogy mennyire elromlott, a gondolattól elszorul a szív. Talán a józan ész terepe lehetne az elbizonytalanodás, még ha nem látni is sok reményt a belátáson alapuló világformálásra. Lesz-e jobb? Ki tudja. Talán. Valamikor.

Mohácsi János a gyűlölet ábrázolásához a gyűlölet hétköznapi nyelvét használja – a Shakespeare korán túlmutató, a történelem tragikus fordulataiból rossz­ízű poénokat gyártó zsidó vicceket, a szóbeliség erőszakos fordulatait. Aki nem így beszél, az is tudja, miről van szó, ismerős, közös tapasztalat, hogy van ilyen, lekicsinylésben megmutatkozó hatalmi vágy is. Nem jó érzés figyelni.  BA

A Miskolci Nemzeti Színház műsora­­­­, május Nagyszínház ...

A Miskolci Nemzeti Színház műsora­­­­, április, május

Alsógatyás kapitány és a beszélő vécécsészék támadása

Félőlény

Békés Pál–Várkonyi Mátyás

A jó hír, kedves gyerekek, hogy nem kell félni – érvényes és hasznos üzenetet fogalmaz a miskolci Félőlény-előadás a korban, amelyet létező valóságként jár át a félelem. Végtelen formában alakot öltő, komor érzés, megkerülhetetlennek mutatkozó masszív érzelmi erődítmény. Nem vennéd észre, akkor is látod, lépni is nehéz tőle. Figyeled a szíved, hogyan szaporázza, uralkodni próbálsz elnehezülő légzéseden.

Nem akarod ezt.

Ki akarja?

Van. 

Békés Pál nem a félelem univerzalitásáról beszél ebben az eleje-vége darabban. Ha akarjuk, érthetünk persze a szóból: van, hogy a félelem megokolható, felismerhető benne kicsinyes, éltető szándék. Van, hogy legyőzhető. Még az is megeshet, hogy éppen a mesék által.

Mit lehet tudni?

Békés Pál mesét mesél, a kedves Kiserdő nyugalmáról, az elkomoruló, riadt tekintetekről, a közelgő veszélyről, a szörnyek mindent bekerítő inváziójáról, ahogy konkrétan valakikért jönnek, árulásról, megcsalatásról, és mindenek fölött a mesevilágból önnön félelmeit leküzdve megszülető hőséről, a nemfélőlényről.

Kívülről is figyelhető, azonosulást is kínáló történet – százféleképpen mesélhető. Harangi Mária rendezése a komoly hangot választja. Nemcsak kiköveteli, meg is érdemli a figyelmet: jól átélhetően mutatja meg a szorongást, de nem hozza a frászt a nézőjére. Van feloldozás.

A létezés felfogható tartományában terülnek szét a karakterek: a Kiserdőlakó Rakonc – Horváth Alexandra –, Porhany – Varga Andrea –, Csupánc – Molnár Sándor Tamás – megejtően ártatlan, esendő és tiszta, az értékeit óvó mikrovilágban, megérdemelnék a romlatlanságban kiteljesedő sorsot. Kokics Péter Csatangja az emberarcú, álnok rém ábrázolása: a javadat akarja, a romlásba taszít. Sokkal valóságosabb dimenziók teremtménye, mint a szegény, befelé gyötrődő Félőlény: Farkas Sándor lélekből teremt félelmekkel élő lényt, ő a fiú, akinek több bátorítás kellene az önmeghatározáshoz, és akinek végül nem véletlenül van a helyén az esze: képes felfényleni a félelmektől megszabadító felismerés igazsága.

A felszabadító jó érzéseinkhez kell még mindaz a túlzás, amellyel a rettegést teszi nevetségessé többféle szörnyalakban Seres Ildikó: hatalmas kedvvel, az elbizonytalanodás árnyalatait is felmutatni képes lendülettel sodor a belátásig: van jó hír. De erről már esett szó.  BA

Ferenc pápa – Egy hiteles
ember

Svájci–amerikai dokumentumfilm. Rendezte: Wim Wenders

A lényében dokumentálja az embert Wim Wenders filmje – döbbenetes a kevés eszközű film ereje és hatása. Végtelenül személyes, ahogyan átsugárzik a valódi egyéniség keresetlensége: Ferenc pápa kinéz a mozivászonról, és nem a nézőtér alaktalan sötétjébe beszél bele, de képes egyesével is megtalálni minden figyelő tekintetet. 

Az üzenet általános, értsd úgy, hogy mindenkinek szólhat, és értsd úgy is, hogy a mindenki tömegében senki nem marad takarásban, amennyiben minden gondolat, minden tett számít, és az egyén felelőssége a közösség felelőssége.

Az értelme felől közelít a létezéshez – ránéz a világra, és látja, nincs jól, ami van.

Nem a lemondás magyarázatával hirdet igét, mert hát nem kívüle van ennek a tévelygő világnak, hanem maga is a része, belé született: az ő felismert és vállalt felelőssége, hogy mire használja a személyének és a hivatalának járó figyelmet. 

Ferenc pápa egyszerűen fogalmaz, a szavai érthetőek: az emberi élet megőrzéséért beszél, és a Föld megóvásának távlataiban ott az igazságos, az emberiség esélyeire tekintettel lévő, a szegénység ellen ható gazdaság kívánása, a testvériség, a szolidaritás, a béke tiszta, őszinte emberi érzéseken nyugvó sürgetése.

Hívőt és ateistát összekapcsolni képes célok, életmódok, viselkedési minták – vallásos és Isten létét nem feltételező hitek kapcsolódhatnak össze a jóra való törekvésben.

Élni a szabadsággal, amely az ő tudása szerint az isteni szeretet adománya: lehetőség, és nincs olyan, akinek ne lenne, ne lehetne dolga – a tevőlegességet feltételezi a következményeket is láttató gondolat. A hangnem a súlyos állításaival: érvelő – az értelemhez szól.

A film az érzésekhez is: mutatja a megnevezhető rosszat, a pusztulást, a katasztrófát, a kirekesztettséget, és mutatja a pillanatokat, amelyekben nincs szó, mert csak megrendültség van, döbbenet, bánat.

Kellenek a süket csendek, hogy újra értelme és hitele legyen a megszólalásnak, és a belátásnak.  BA 

Két lépés távolságRachael Lippincott

Pezsgő és
macaron – egy feledhetetlen kerti parti

Francia dráma, vígjáték.
Rendezte: Agnés Jaoui.
Főszereplők: Agnés Jaoui, Jean-Pierre Bacri, Léa Drucker, Kévin Azais, Nina Meurisse. 

Mesélik, a forgatás előtt Agnès Jaoui rendező Robert Altman, Nyikita Mihalkov és Jean Renoir egy-egy filmjét ajánlotta a stáb figyelmébe. Így volt vagy sem, tetszetős megközelítés és inspiráció – jó helyre árazza a Pezsgő és macaront.

És valóban, igényes alkotás született, felszínt és mélyrétegeket látunk, a kamera jókor van jó helyen, hogy a semmi kis történetet a karakterek valóságában örökítse meg.

Vidéki házavatón járunk, celebek és kísérőik között, nagyjából kiderül, ki mennyire híres és miért. Hogy mennyire érdemes a hírnévre, ez már legyen a mi kétségünk, ha a hírnévhez való ellentmondásos viszonyunk lenne az érdeklődésünk tárgya.

A film mindenesetre ezt a lehetőséget is a maga furán nevetséges túlzásában kínálja elénk: a kerti partiban csetlő-botló férfi, aki nem néz tévét, mert nincs neki, nem használja a világhálót, a közelség lehetőségével élve végigkérdezi a vendégsereget: „maga híres ember? Én is ismerhetem?”  

Ez már csak azért is érdekes, meg vicces, mert itt a celebségre a trónfosztás lehetősége vet árnyékot: múlik az idő, a figyelem odalesz, ahogyan a tapasztalat, úgy a híres ember sem újrahasznosítható, a személyiség olykor kevés, a többi meg egyenesen beláthatatlan, az érdek addig számít, amíg a remélt haszon kölcsönös, adsz, adok, nem adsz, szerethetlek persze úgy és akkor is, de nem leszel a terhem – semmi sem életre szóló.

Nem kellene hogy megrendítsen ez a helyzet, mindenkinek a maga keresztje, elvégre, de Jean-Pierre Bacri játéka kiköveteli, hogy bele­gondoljunk az időbe – nem jó ember Castro, akinek ő kölcsönöz alakot, gátlástalan, a teljesítmény és az elismerés bűvkörében élő valaki, de az idősödés vitathatatlan bánatával és keserűségével: van, ami soha nem lesz már, pedig lehetett volna. Ami lehetne még, annak pedig komoly akadálya mindaz, ami addig volt, a sok elpuskázott lehetőséggel, helyrehozhatatlan tévedéssel. Ül a lépcsőn a szétesett ünnepség végén, szétesett ember tördeli szerteszét a dalt, csak a szép dolgokra kellene emlékezni, mondja, de voltak-e szép dolgok, mihez kezdjen a megkésett igénnyel, amikor már nemcsak távoli eshetőség, hanem létező tudás, hogy múlik az élet. Vele múlik. Találkozó az érzések mezsgyéjén: ez komikus, és szánni való.

Velünk is múlik.  BA

Hunyadi László

Írta: Erkel Ferenc

A nemzeti büszkeség része az is, ahogyan a Hunyadi Lászlót nézzük: gyönyörű a zene, nem érezni az igyekezet görcsét, hogy Erkel Ferenc valami világra szólót akart volna írni, mégis világra szól, és hozzá magyar történetet mesél – a miénk, minden sorával. Az élményt köszönhetjük Cser Ádám karmesternek – a Miskolci Nemzeti Színház zenekara a szépség természetességével vezet át az operán, az énekkar tisztán szól, helyzeteket jellemez, egyéniségeket mutat a hangok és a szerepek tömegében.

Szőcs Artur eleven előadást rendezett, nemcsak az emlékezést szolgálja, de a megértést is: történt, ami történt, és legalább annyira számít, hogy miért.

Hogy miért így.

Vegyük észre: a történelem nem elvont, ha végül mégis a tények absztrakciója, akkori is emberi szándékok formálják, akarat, vágy – megannyi hétköznapi és magasztos érzés. Erkel Ferenc operája hangot ad ennek az érzelmi gazdagságnak, a színpad pedig kész megmutatni.

Ármány, szerelem persze, de a hatalomig és tovább vezető út is. Az élet a megfizetni szükséges ár, és a sors takarásában ott a szenvedély remegése, sokkal valóságosabban az epedés költészeténél, a romantika sötétjénél. Vad és véres játék, olyan figurákkal, mint Böjte Sándor akaratgyenge, gyáva és hitszegő V. Lászlója, Rácz István cselszövésben felmagasló, belzebubi nagyságú Cillei Ulrikja vagy Laborfalvi Soós Béla Gara nádorja: az emberi természeten átlátó, a gátlástalanság lehetőségét felismerő férfi szűkre húzott szájjal, a szerzés hatalmas elszánásával. Milyen esélye lehetne velük szemben Pataki Adorján álmodozón, szerelmesen tiszta Hunyadi Lászlójának? Milyen esélyt kínál egyáltalán az erkölcsi megfontolás a végzettel szemben, ha nem éppen az áldozati szerepet. Kellett volna a harc, a keménység is a szép élethez, kellettek volna a nemszeretem döntések, a Hunyadi-párti elvárásoknak megfelelni akarás – hiába. A sorsválasztás értelme a szerelmi kettősben mutatkozik meg, Hunyadi László és Kriszta Kinga Gara Máriájának hangja eggyé olvad, ritka szép, önmagát megokoló pillanat, belátni, amikor a szerelem mindent áthat, a magasba emeli a lelket.

Az igazán nagy dráma Szilágyi Erzsébeté – Ádám Zsuzsanna a fiáért, Hunyadi Lászlóért aggódó nő riadalmának ábrázolásában rábízza magát Erkel kifejező zenéjére, a lélek gyötrődésének legmélyére visz az ária. Az anyai feladat hatalmas és lehetetlen: a rémlátomása nem rémlátomás, Hunyadi János öldöklő csatákat közelről ismerő özvegyének olyan erőkkel kellene szembeszegülnie, amelyeken fogást aligha találhat. A kétség hangja az övé, a reményé, hogy muszáj sikerülnie. A vérpad valósága a bizonyossága minden korábbi kétségére – ahogyan követeli, engedjék a király elé, az egyetlen mondattal megmutatja a kemény asszonyt, akitől V. László élete végéig retteghet majd.  BA(Az írás a Miskolci Nemzeti...

Az utolsó NamsaraKristen CiccarelliMindennek...

Ki az akit még megölelnél

30Y

Mindenek előtt, minden mást megelőzve van ez a címbéli kérdés, kérdőjel nélkül persze, vedd magadra, ne vedd magadra. Még egy akkord sem hangzott el, és máris legyen valami gondolatod. Tényleg. Kit. Ölelnél.

Ölelnél?

Az egyes szám második személy elég jó nyelvi pozíció, hogy belezárjon valami közös érzésbe: a zenei elbeszélő többször használja is, nem addig, hogy az állandósága már unalmas legyen, de elégszer. Kihallatszik. Beszél valakihez, magához, hozzád – eldönthető az azonosság: önéletírás vagy vállalod, nem vállalod, ezt érzed, maradjon az ő kétsége, valamire épp most segített rányílnia a szemednek. Így, valahogy.

Leköt: figyeled a szöveget – átütnek szavak. A legtöbbször ez: árulás. Megtörtént már vagy eshetőség, úgy is, ha nem szólsz. Az is árulás. Az élet helyzetei, hol a tényszerűség szárazságával előadva, hol a felismerés szégyenének hangsúlyával, mégis: kimondva. Ember ne hazudjon, ha nem lesz tőle jobb, akkor sem.

Semmi, magány – személyes és egyetemes, akár ha az esszék világáig vinnének Beck Zoltán mondatai, Beck Zoltán hangján. A fegyelmezett zenei keretek között elcsúszkál az ének, egészeket és feleket lép a dallam, és már ebben is van merészség, lehetne kakofónia, mégis zene születik, „nincsenek angyalok, nincsenek angyalok” – megállapít és kétségbe esik a megállapítástól, az eget ostromolja a hang, nem hiszed, hogy bírja ezt a magasságot, és mégis, mert kíváncsiságként is érvényes: hátha lenne ott mégis valami, de nincs, visszahull a földre, hogy az ismétlődéseivel, kétségeivel és bizonyosságaival teljék tovább az élet. Hogy ne akarja elfogadni mégsem: ennyi. Hogy beszéljen róla, legyen programja, mielőtt a félelmei elől menekülve magára maradna a félelmeivel.    

Tengernyi érzés. A líra hullámzása lágy zongoraszó és karcos gitárhangok között.  BA

Egy nemzet stressz alatt

Rendezte: Marc Levin

A tények takarásából rángatja elő az életet Marc Levin dokumentumfilmje. „Ez van”, mondja ki, és rögtön túllép a rácsodálkozáson, a saját kérdései nyomába eredve: de miért van ez? Miként lehetséges?

Valamit tud róla, valamit feltételez, valamit kideríteni remél – a világot az eszükkel is birtokba venni akarók elszánásával: ismerd meg, mondd el másoknak, kezdjünk vele valamit.

Nem tetszik majd, amit látunk. De biztos, hogy látnunk kell. Érdemes.

A tanulság egyetemes.

A filmkészítők Amerikára fókuszálnak, és amerikai jelenségként elemzik a kimutatásokkal leírható valóságot: miközben az 1960-as években az Amerikai Egyesült Államokban magas volt az emberek várható élettartama, ma a fejlett országok hasonló listáján az utolsók között szerepelnek. Megdöbbentő, például mert az úgynevezett korlátlan lehetőségek hazájában válik esélytelenné az élet hosszan tartó élvezete. A halálozási arány a középkorú, közép­osztálybeli fehér emberek között a legmagasabb. A gyakori halálokok: ópioidtúladagolás, öngyilkosság, májzsugor.

Olyan téma ez, amelynek dokumentumfilmes feldolgozása elveszhetne a tudományosság érdektelenségig aprólékos részleteiben, de Marc Levin nem ezt az irányt választja, erős fel­ütéssel, már az első képpel érzékelteti a helyzet súlyosságát: bevisz a boncterembe, látunk valakit, tizenkilenc volt. Belehalt az életbe.

A CNN egészségügyi szakértője, dr. Sanjay Gupta kérdez, együttérzőn, személyiséget és élettapasztalatot beleadva: mi az ok oka, most és általában.

Az állandósult stressz. Látjuk az elképesztő felvételeket, mit tesz a szervezettel, az erekkel, látjuk az élet elméletet alátámasztó példáit a nőttön növő nyomásra, amelyet az embernek a személytelenné váló társadalomban kellene elviselnie. Bevonódik a fénykörbe az orvoslás gyakorlata: nem kell szenvedni, a gyógyszer felírható.

Megkapjuk a segítséget a belátáshoz: a saját sors feletti irányítás elvesztése, a kiszámíthatatlanság és a társadalmi támogatás hiánya teszi a stresszt pusztítóvá – nemcsak a tényleges veszteségek, de a lecsúszás lehetősége is gyötrővé és kétségbeesetté változtatja az életet.

Mintha fájna a létezés. És van, hogy fáj is. Megválaszolatlanul marad a kérdés: „miért vagyok itt?”

Megmutatkoznak a lehetséges kiutak, az életet értelmes célokkal és helyzetekkel újraértelmező gyakorlatok, a léleknek nyugalmat adó módszerek. A dokumentumfilmes alaposságba belefér az idő kivárni valaki gyógyszermentes gyógyulását: az emberi roncsból emberré válást. Nem csak lefelé vezet út.  BA

Cyrano

írta: Edmond Rostand

A szerelmet magát értelmezi Edmond Rostand története a valaha volt drámai hősről.

És tényleg: lehet-e kevésbé szeretni nőt, mint ahogy Cyrano szeretni képes – nemcsak tárgya és iránya van a rajongásnak, de értelme is, ami az érzést a vágy személyes tartományain kívüli magasba emeli. Legyen az övé a beteljesülés – mással. Szerelem: a boldogság szolgálata. A lemondás is az.

A kétségbevonhatatlan szerelem véglete Christian dadogó vallomása: szeretem.

Szerelem végül Roxán megkésett felismerése: a vonzalom több mint egy csinos orca és tökéletes test iránti elragadtatás, az érzés mélységeit leíró szavak egyszerre mutatják a vallomástevő lélek tökéletességét és őt magát, aki a lényével életre kelti ezt az ősi, titokzatos erőt.

Keszég László rendezése lényegi tömörséggel adja vissza Rostand szín­művét, erős színpadi hatásokkal élve teszi korta­lanul átélhető élménnyé az eszmény drámáját. Nem túloz – annyit ad zenében,
füstben, fényben, az élőkép gesztusaiban, ami
még segíti a megértést, ha nem ismernénk fel a nagy és igaz érzések jellemekben formálódó összefüggéseit.

Van nagy orr, de Cyrano nem torzszülött, és nem is felmagasztosult irodalmi alak – Harsányi Attila Cyranója emberként emberi: látjuk, miért kellene Roxánnak éppen őt szeretnie. Nem szájhős és nem fennhéjázó, pedig valóban és egyéniséggel teljesít a küzdelmeiben. Mégis, enged az eluralkodó kétségnek. Befelé gyötrődő nagy lélek. A férfi az árnyékból, aki ott is maradna, becsületből, ha ez az általa megfizethető ár Roxán boldogságáért.

Czakó Julianna Roxánja megérdemli Cyrano imádatát: nő, ahogyan nőt csak szeretni lehet, ha ő maga a világ és az élet különösebb indokokat nem kereső értelme, ha affektál és ha összeomlik, ha nem kis utat jár a belátásig. Ha a vesztesége megszenvedett, azért is. Végül azért. Látni a ráébredést, kit kellett volna viszontszeretnie. Túl késő, bármihez.

Az igazság pillanata még, fontos villanás: Bodoky Márk tekintetében a döbbenet – Christian megérti Cyrano szerelmét, a helyzet kétértelműségét. Ő szólt Roxánhoz, ha Christian beszélt is. Minden leírt és kimondott szó egyszerre ébresztette és vette el a reményt.  BA

A Miskolci Nemzeti Színház műsora­­­­, március, április

Robin Williams – egy komikus portréja

Rendezte:
Marina Zenovich

Az élet a halál utáni magyarázatokkal felülírható – Hamlet kezében Yorick koponyája, Hamlet emlékeivel: ő volt ez és ez volt ő.

Hogy mennyire pontos, a dolgok természete szerint épp Yorick nem fűzhet már hozzá semmit.

Lehetne bár mit mondania, nem cáfol, nem helyesel.

És akkor ez: így marad. Míg a világ: világ.

Robin Williams nem Shakespeare halott bolondja persze, de sokak halottja: Parry és Adrian Cronauer és John Keating – áll az ajtóban, visszanéz az osztályra: bármi marad-e utána.

„Ó, kapitány, kapitányom”.

Parry és Adrian Cronauer és főleg John Keating – örökre itt marad, kitörölhetetlen tudásunk, megannyi rész a színészből, ha lenne még kérdésünk, úgy lehetne ez: a sok szerep kiadja-e a színészt magát.

Marina Zenovich tisztességes és felelősségteljes – filmje alaposnak tetsző portré, teljes hosszában, az idő múlása szerint ábrázolt pálya, a pályát bejáró ember mélységeit figyelő tekintet.

A változások hangsúlyai, a görbe valami életkor-teljesítmény koordináták tengelyei között: felemelkedés, bukás, visszatérés, függés, újrakezdés, hanyatlás, vég.

Az ember szerepet alakít, a szerep embert – meddig és hogyan lehet ezt elviselni, meddig van egyáltalán hely a tudatban és a lélekben befogadni akármi újat.

Beszédes, ahogy a legrégebbi fotókról a kamera mögötti világot fürkésző tekintet élénksége elvész, a szem élénk színét az elrévedés homálya fakítja, a pillantás kifordul a képből, a színész alakja a táj része lesz, talán görnyedő kontúr. Az egészt valami nagyobb egész fogja magába.

Múlik az idő.

Honnan az erő és a kifogyhatatlan lendület – a test és az elme fizikája. A néző kérdései egybevágnak a filmkészítő kérdéseivel. Mi ez az egész? Mi a Robin Williams nevű lény és jelenség? Mi ez a tudat működésének bizonyosságaira kíváncsi ösztön, mitől ennyire elszánt a megismerés késztetése? Az engedés: legyen az bármi, működjön bárhogy, de tegye a dolgát, vezesse az embert mozdulatról mozdulatra, mondatról mondatra. És akkor: ez nincs többé, a felejtés veszi át az uralmat, a tudat, amíg teheti meghozza a végső döntést.

Innen már aztán tényleg csak a magyarázatok maradnak: „az agya hamis információt küldött neki, a saját elméje vezette félre” és így tovább. És így tovább.

Nagyon emberi, nagyon szomorú történet, a tárgyilagosságon is átsugárzó együttérzéssel elmesélve. Ez volt ő és ő volt ez. Most már így marad, nagyjából örökre.  BA

Március 22., péntek 18:00 – Avasi Közösségi Kávézó, Miskolc,...

A Miskolci Nemzeti Színház műsora­­­­, március

Ünnep

David Eldridge

Súlya van a hallgatásnak, ránehezedik a történetre, fizikai erővel nyomja Lajos Andrást. Egyenes tartással viseli. Szép férfi, áll és néz a hideg színpadi fényben.

Christian terhe a színészé. A múlt terhe. Az összes hallgatás terhe. A megszólalás kényszerének terhe. A döntésé: az ünnep a mindent elért születésnapos apa köszöntése maradjon, a látszatélet felszínén a semmitmondó bárgyú rítusokkal, a megélt kor érdemének fáradt boldogságával vagy legyen meg a ráolvasás, az elszámolás a nyomasztó gyerekkorról – apa tisztasága: apa mocska. 

Van titok, van elfojtás – a dráma folyamatos, az erőszak a családban: megtörtént. Az erőszak kimondatlan, feldolgozatlan, a feldolgozásnak nincs bevett útja. Van, aki belehal, mint Christian ikertestvére. Van, aki megszólal: a felelősség mindenféle értelemben nyilvánvalóvá lesz. Úgy is, mint a cselekvés kényszere és mint következmény is.

Az Ünnep vállalása több, mint a kibeszéletlen jelenség szemléltetése – a történet sem engedné, hogy a felszínen meséljenek valamiről, ami ennyire a mélyben, a felejtés hordaléka alatt zajlik. Szabó Máté rendezése megrázó, komoly színházi előadás, a dráma minden zugába bevilágít: feltárul a múlt, a környezet érintettsége, a bevallás kényszere, az egész életet átértékelő tények elfogadásának kényelmetlensége, az elodázás lehetetlensége, az új helyzet eluralásának akarása, és az összeomlás. Odakínálja a továbbgondolás késztetését is: a szereplők előadásvégi együttléte kérdésekkel enged utunkra. Mi van a beismerés után, és minek kellene lennie, milyen az új tényekkel felülírt élet, a következmény megosztható-e és megoszlik-e.

A drámához a drámai hang a visszafogottságé, ami a lélekben történik, ledobná magáról a viselkedés fizikai sablonjait. Nincs kétség: ez színművészet, valóságba hajló ábrázolással. Nincs kibeszélés az egységes színjátéki szerkezetből, mégis látni az összes elkülönülő karaktert. Fandl Ferenc mellékszereplő, tudni, hogy dolga lesz – a színpadi jelenlét lám létező gyakorlat: fogja a tekintetet. Papp Endre ideges, száj körüli izomrengései, a szóformálás tanultsága a hopmesteri feladat reménytelenségét és értelmetlenségét árulja el: az ünnep halott. Kincses Károly demens nagypapa egy felejtésre épülő históriában, Máhr Ági anyai riadalmában sértettség és belátás, a ráismerés döbbenete: mit tett az erőszak ellen – ott van egyetlen tekintetben: de hát semmit. Szirbik Bernadett saját magányt feloldani akaró gyermeke a családnak, az elvárásokból kikívánkozó, magakereső csendes lázadó. Rózsa Krisztián elismeréshiányos, lassan bizonyító, sokáig megfelelni akaró, hálára is képes – sötét indulatoknak adja át a helyét a személyiségében a leomló apakép. 

A nagy út Lajos Andrásé – Christian az ő felfogásában elszánt, az igazi múlt megnevezése hatalmas határátlépés, a rettenet szélsőségeire épülő szövegösszefüggésben. Azt mutatja: nem elég kimondania. Mocsárban gázol, hogy értelme legyen a megszólalásnak, bármi is az értelme.

Az értelme a kikényszerített bukás, Gáspár Tibor azt mutatja meg, ahogyan az úgynevezett megbecsültségből a körülírhatatlanba zuhan az apa. A semmi szólítja, akaratlagos mozgással ez a vonzás leküzdhetetlen: hiába a státusz megtartásának akarása, oda az álarc fedezéke – a róla való közvélekedés többé már nem irányítható.  BA

Apró ­mesék

Színes magyar romantikus thriller, történelmi film, 2019

Rendező: Szász Attila, forgatókönyvíró: Köbli Norbert, zene: Pacsay Attila, Parádi Gergely, szereplők: Szabó Kimmel Tamás, Orosz Ákos, Kerekes Vica, Molnár Levente, Gyabronka József, Krisztik Csaba, Rujder Vivien

Nem akarod tudni, ki van a csónakban. Akarod, csak lopva mered nézni. Lehet-e ez a vége – megtart az izgalomban Szász Attila filmje, gyönyörű, ahogyan a mozi megint értelmet ad a filmzenének, minden hang borzongat.

Az Apró mesék hatásos – nem beszéli túl Köbli Norbert történetét, fölösleges mondatok nélkül, tiszta, jól értelmezhető képekkel visz be a sűrűbe. 

Nem puszta használója a jól bevált filmnyelvi sémának, de maga a film noir. A magyar történelemből merít témát, a világégés utánról – újraértelmezésre vár az élet, szorongató a kor, aki él: túlél, bűnök szövik egyik percet a másikba. Nem mutatja magát a tiszta erkölcs, az ítélet viszonylagos: bocsánatos bűn, megbocsáthatatlan bűn.

Ha az élet olcsó, lássuk: elvenni mennyire könnyű. 

Kinek hogy. És miért.

Lehetne ez az érzelmi kötelék megváltása – a Hankó és Judit szerelmét megengedő és megtartó körülmény. Lehetne ez Bérces indulatból feltörő, mindent elsodró bosszúja. Lehetne apagyilkosság, elvégre az anyját védő Virgil kezében is ott a fegyver.

És akkor: íme a gonosz. Molnár Levente ad neki arcot, súlyos bűnök képzetét keltve teszi hihetővé a poklot járt férfi őszinte megbánását, az igaz élet akarását, hogy ne maradjon másod, csak az átvertséged döbbenete, amikor előtör belőle a zsigeri, önjáró gyűlölet. Számítás és ösztön, eluralgó természet.

Az ember, aki megokolja és magára hívja a végzetet. 

Elhiszed végül Judit szabadulási kényszerének igazságát, itt van előtted az egész szövedék, kiterítve – Kerekes Vica nem a szerelembe beszabadulás testi késztetései felől mutatja a küzdelmet, igazi mélységre látni rá, ahogyan a kiszolgáltatottsága tudattal kontrollálhatatlan pillanataiban is megmutatkozik valami ősi, visszatartó erő.

Hankó a bizonytalanságban sodródó életben, kapaszkodva nemcsak erre a hús-vér asszonyra talál – Szabó Kimmel Tamás drámáig feszülő ívet épít az emberismeretből szélhámoskodó férfi önmagára ismeréséből is.  BA

Agave

Mikó Csaba

Agave címmel írt Mikó Csaba színművet, Béres Attila rendezett belőle előadást.

Beszélni lehet róla, ha ez és ennyi volt a cél. 

Miről kellene beszélni.

Úgynevezett miskolci mítoszról van szó, a miskolci közönségnek kedveskedik a miskolci színház – a gesztus szinte érzelmesen kedvesnek mondható – a kínálkozó további kérdések közül pedig mindjárt az első: ha kiejtik százszor, hogy Miskolc, ha tételesen felmondják a város történetét, mire elég az. 

Magunkra ismerni segít, legyen eszünkben, kik vagyunk, hol vagyunk?  

Előadás és közönsége viszonya számszerűsíthető-e? Igazolja-e a mennyiség az igazságot? Akár csak a mese igazságát is. 

Kiterjeszthető-e a mese igazsága a valóságra? Létezik-e tökéletes analógia, amellyel a mese segít ráébredni, hogy amiben és ahogyan élünk, azzal mi a baj?

Erről nem vagyok meg­győződve, és ezzel az előadással sem győztek meg róla.

Mikó Csaba mindenesetre odakínálja a távolról jött ember megfigyelését: a gyárbezárás nagy traumájával nem számolt el a közösség. A múlttal szembenézni képtelensége persze sokkal általánosabb annál, semhogy ne lehetne bárhová költeni róla egy mesét.
De ez most nem akárhol van, hanem hangsúlyosan: Miskolcon.

A múlthoz való viszonyunkat nem mellesleg tényleg rendszerszinten jellemzi az elhallgatás, a róla való beszédkísérletek rendre a „lapozzunk” ingerét hívják elő.

Sötét, mély, dohos kút a múlt, belenézni rossz. A múlt eluralhatatlan, hasznosan megmagyarázhatatlan. Az emlékezet idősíkokat összekötni képes járatai eltömődnek, jelentőségüket vesztik a  semmibe hullott, valaha volt ígéretek is: a legnagyobb jövőjű magyar város és társai. Marad minden az örök jelenbe rekesztve, az így is lehet élni tapasztalatával. Van, hogy ez elég, van, hogy meg nem, ahhoz semmiképp, hogy maradásra bírja az embert.

Mikó Csaba ifjú hősének, Márknak az elvágyódását az itt semmi sem történik élménye hívja elő és táplálja, a belesimulás programja nem elégséges, a gondolat pedig még nem eléggé riasztó: mi van, ha máshol is csak ez és ennyi várja. Van, aki megy, van, aki marad, végül Márk is: az összes érvet és indokot tényleg szükségtelen is előhozni. 

Talán az őszinteségről kellene megértenünk valamit, a kínzó és fájó gyakorlat értelméről és hasznáról. Talán a döntések súlyáról. Talán arról, hogy bármi elviselhetőbb, ha van kivel elviselni. Nem túl nagyralátó, de az életet boldogsággal elrendezni képes gondolat.  BA

A Miskolci Nemzeti Színház műsora­­­­, március

Guerilla

Színes magyar film, 2019.

Főszereplők: Váradi Gergely, Mészáros Blanka, Vilmányi Benett, Radetzky Anna, Orbán Levente, Páll-Gecse Ákos, Vlagyimir Szvirszkij. Fényképezte: Hartung Dávid. Írta, rendezte: Kárpáti György Mór

Történelmi időkből mutatja meg a maga példáját Kárpáti György Mór az elvszerű élet képtelenségére. A film kortalan szépségű: nem a bizonyítás akarását közvetíti, a történet erejét a hétköznapi hősökre figyelő egyszerűsége és az átélhetősége adja. 

A Guerilla az időben 1849 augusztusáig visz. A világosi fegyverletétel utáni napok ezek, a végigküzdött szabadságharc vége, a mindennek vége biztos tudatának híján. Hírek nincsenek, ha vannak, ne akard tudni.

Megfáradtság, a feladás lehetetlensége, a folytatás kilátástalansága.

A film világa az erdőben táborozó gerilláké, sebesült és leharcolt katonáké, az elzártságé, a túlélésre figyelés szűkre szabott látómezejével. Az ábrázolás kevés beszédű: szakadt ruha, éppen még felismerhető alakzat.

Fáradt arcok.

Sok fáradt és gyötört fiatal arc: emberpróbán túl, elmesélni kevés egy élet, a végtelen szomorúságig vezet a bőrt borító koszból kivillanó minden tekintet. 

A természet a rendezőnek dolgozik, még a békés táj képi világa is sejtelmes, veszélyt sejtető.

Az erdőbe tart az országon átgyalogló Barnabás (Váradi Gergely), hogy sebesült öccsét, Antalt elvigye. Barnabás nem volt katona, az élet más módon kényszeríti a túlélésre és a megúszásra. Őt követjük, vele érzünk, a boldogságát kívánjuk a lassú és komor sodrásban. A harc értelme a haza, a szabadság nagyobb összefüggéseiben már aligha megadható, és nehezen is védhető: ne kelljen akkor ölnie. De a személyes sors nem különülhet el az időszerű sorstól, az egyéni az általánostól: nem megengedhető az emberség, ha élni hagyni valakit egyet jelent a másokra hívott végzettel. Barnabás végül megteszi, az ölésben az embermentés, az irtózat, a határátlépés dühe egyesül. Nem hal értelmetlen halált, nem nyer feloldozást és értelmes életet.  BA

A Miskolci Nemzeti Színház műsora­­­­, március

János vitéz

Petőfi Sándor

Szerethető meseként adja vissza Petőfi Sándor történetét a Miskolci Balett. Kozma Attila rendezése nem a költői nagyságnak, és az irodalmi mesterműnek kijáró ájult tisztelettel közelít, hanem a feladatára figyel: hogyan lehet egyáltalán elmesélni ezt és itt.

Így, így.

Követi a történetet, utat nyitva a tiszta érzéseknek: ez bizony hullámvasút, szerelem és magány, öröm és bánat, kísértés és nemet mondani tudás mélysége és magasa. Sorsdobálta élet faluszélétől Tündérországig, valakiségtől a Valakiségig. A hős születése. Minden pillanat odakínálja magát az átélhetőségnek: viccesen, szomorúan, vadul, az elérzékenyülésig megcsendesedve.

Nagy dolog ez, alkotói ajánlat Minden Fogékonynak: a szívnek van szava, lehet követni. Kövessétek!

Petőfi örök.

Tetszetős a zenei eklektika, a kockázat vállalása, hogy a gyerekdaltól Edvard Grieg-ig hatoló sokszínűség megfoszthatná az előadást az egységes hatástól. De nem teszi: segíti az igézetet.  

Használatban vannak a János vitéz mondatai, pont, amennyi mindig tovább viszi a történetet. Mozgás és személyiség építi a karaktereket: rengeteg apró, egymásra épülő és szépen kibontott ötlet a természet és az emberi természet ábrázolására: hogyan lehet valaki bárány és banya, medve és oroszlán, bumburnyák óriás és szépséges tündér.

Közösségi varázslat a vetített háttérképek előtt.

Kitetszik kedélyes humorával Bolla Dániel huszárkapitánya, Guido Di Vona túlmozgásos, piperkőc francia királya.

Szűcs Boglárka szerelmetes Iluska, Dragos Dániel ábrándos és kemény főhős, egy darab szikár valóság a népmesei álomvilágból.  BA

Kpop

Kaukázus

Nincs idézőjel a borítón, lehetne komolyan venni, hogy a Kpop valóban K-pop, műfaji megjelölés, valami földrajzi távolságból csatlakozás az Ázsiában született különálló zenéhez vagy cél, a valamifelé tartás igényét megfogalmazó vágy kifejezése.

Vagy egyszerűen: vicc.

Távoli gondolattársítás: a Kaukázus zenéje szintén sok alapú, sokféle hatást magába engedő, és akkor az idézőjelet már sokkal inkább maga a zene jelenti. A használat módja, például az Óriásplakát nyolcvanas évek magyar zenei világáig nyúló hangulatában, a temérdek „na-na-na-na”-átkötés líraiságában és a dallam fölé emelkedő szöveg költészetében, és a pop végletek között egyensúlyozó tartalmi és érzelmi ellenpontozásában. Egyfelől: adjon az Isten a teremtéshez erőt”, másfelől: „Dundikának Red Bull Light-ot”.

Szent és profán.

Közte a részletekbe merülő önmeghatározás és közérzetleírás – a helyismeret és önismeret rálátása arra, hogy milyennek kellene lennie az életnek. 

Ha lehetne.

Gondolati zene, Kardos-Horváth János hangján: éle van, nyomása a sorvégeken, kiköveteli a figyelmet – ne csak a test mozogjon, akarj és csatlakozz a hullámra, akarj egyet érteni, akarj vitatkozni. 

Saját képalkotás a világról, vállaltan személyes, vagy az embertől eltolt: UFO, ha néz le a Földre, ha belelát mindenbe, ha belénk lát, ha sorolja szenvtelenül, ami elé sodródott. Tárgyat, jelenséget, érzést. Jól van így, nem jól van így, döntsd el, fogadd el, horgadj ellene – rajtad áll.

Mondd el: és te ki vagy.

A Kpop beszél borúról, derűről, egyenlőtlenségről, sorsok közötti átjárhatatlanságról, bedőlt édenkertről, lélekkel kereskedőkről, és a legszebben talán a reményről, újrakezdésről, ha nem itt, hát valahol, másféle valóságban (Földről jöttem): „én a Földről jöttem/itt van mögöttem egy lány/egy pár ember is/lehet új világ”. 

Lehet.  BA

Március 1., péntek 14:00 – II.

Lehull a lepelKaren M.

Breslin és Hamill: Határ-
időművészek

Rendezte: John Block, Jonathan Alter, Stephen Mccarthy

Egyszer egy másik világ állt itt. De már eltűnt.

Visz magával a múltba, ebbe a ma már nem létező másik világba a Jimmy Breslin és Pete Hamill szakmai nagyságát és teljesítményét ábrázoló dokumentumfilm – elmerülünk a titoktalan drámában, a semmiből jött két ember sorsában, akik fogást találtak az Időn, történetként mesélték a Kort, mint egy fordulatos regényt: az igazságnak kijáró tisztelettel, érthető olvasmányossággal. 

Két amerikai újságíró, az egyszervolt – valóban volt – másik világból: a zsurnalizmus utolsó nagy egyéniségei, igazi szupersztárok, igazi emberi nagysággal és hibákkal, a hivatásuk kérlelhetetlen hősei, amikor kell, szembeállva mindenkivel akár.

Az újságírás a létezés formája, gondolkodás- és látásmód, sajátos elbeszélés – úgy hívják: Breslin. Úgy hívják: Hamill. Ez az újságírás ott talál témát, ahol más nem keresi: a vesztes csapat öltözőjében, alvilágban, félvilágban. Az elnökgyilkosságról tudósít, a hivatalos változat helyet az orvosra kíváncsian, aki nem tudott már mit kezdeni JFK-vel. A temetési beszédek helyett az embert idézi, aki megásta a sírt.

A téma: az ember. Az ember, aki figyelmet érdemel. 

Az újságírás: bizalmi viszony, nem mást állít, mint ami van.

Az újságírás az embert meséli: az embernek. Azon a hangon, amit Breslin és Hamill használ. És a követőik. Hallani: jaj a városnak, amelyiknek nincs jó zsurnalisztája.

Meddig számít ez? Mi a korszakhatár, amikortól már ez a megállapítás írja le a változást: „az újságírásnak vége. Vége van”. 

Mi történt? Mi történik?

Halljuk a válasznak beillő mondatokat, az egyszerre szomorú és a reménynek is esélyt adó kijelentéseket: „szerintem csak megöregszünk, meghalunk és vége. Aztán jön majd valaki, aki olyat csinál, amire még nem volt példa”. És halljuk a változó forma tudomásulvételét jelző, de az újságírás alapját szolgáló elvárás megalapozottságát állító mondatot: „a történetekre való igény nem szűnik meg, ezért üljük körbe a tábortüzet évezredek óta: a történetekért.”

Ki tudja.

Ez a film azért itt van, súlyosan, szépen, őszintén kíváncsian a másik világra, amelyik egyszer itt állt,  és kíváncsian a másik világot mesélő emberekre.  BA

Zöld könyv – Útmutató az élethez. 2018.

Főszereplők: Tony Lip: Viggo Mortensen, Don Shirley: Mahershala Ali. Rendező: Peter Farrelly

Az első érzés, hogy a film nézése nem teszi indokolttá az idő érzékelését, mintha nem is múlna: régies történet, régiesen elbeszélve.

Mégsem unalmas.

Miért is kellene unalmasnak lennie, egyébként.

Van a jóra való szükségletünk, hogy legyen elrendezettség, legyen változás, oldódjanak meg a feszélyező, természetellenes és tarthatatlan helyzetek – a Zöld könyv arról mesél nagy és biztos meggyőződéssel, ráérős tempóban a hatvanas évek színvilágából és elbeszélésmódjából nem kikívánkozó filmnyelvi eszközeivel, hogy ilyen létezik. Hősei hatalmas utat tesznek meg Amerikában, a felvilágosult Északról a sötét Délig, de az igazán bejárt óriási távolság nem földrajzi, hanem emberi.

A személyiség és a kapcsolatok fejlődőképességének ábrázolásához aligha kell két szélsőségesebb karakter, mint Don Shirley (Mahershala Ali) és Tony Vallelonga (Viggo Mortensen) – a végtelenül magányos, kifinomult ízlésű színes bőrű művész és a bárdolatlan olasz–amerikai kidobóember. Előbbinek a rasszista államokba szóló önkéntes küldetése a megmutatkozás, a másik a bajtól óvó sofőr a környéken, ahol a klasszikusokon iskolázott zongoratudás belépő a szalonokba, de nem elégséges belépő a mosdóba. 

Mindkét lét kisebbségi, csak nagyon másként megélve. A személyiség közösségen kívüli kiteljesedése áll szemben a közösségben feloldódó létezéssel. A fensőbbség a hétköznapisággal, az örömtelenség a létezés természetes boldogságával. 

Mindegy, mennyire életrajzi ez a film, ragaszkodik-e ahhoz, ami a valóságban is megesett, vagy így soha sem volt: kevéssé érdekes a történet valóságalapja, hiszen nem életrajzi filmként nézzük. A két személyiség közeledése köti le a figyelmet: hogyan és miből lesz a megismerésen túl megértés.

Hogy ez megtörténik a vásznon, színészi érdem: parádés, ahogyan Viggo Mortensen alkatilag sem idealizálja hősét, az életen iskolázott vagányt játszik, mutatja az idő által meggyűrt testet, a nehézkes, kacsázó járást, az egyszerű, erkölcsileg is alapos praktikus tudást, a különbségtétel igazságát a hanta és a hazudozás között. Nyerseségében is sugárzó személyiség, a hatás képességével. 

Mahershala Ali magasról indul, tartásos pózokból,  hogy a magabiztosságból feltárja a kirekesztettség minden fájdalmát, az összeroppanást és a poklokból kiemelkedést.  BA

Hé, magyar Joe!

Földes László Hobo

Hobo új lemeze kiköveteli és megérdemli a figyelmet. A Hé, magyar Joe! koncept­album, újra értelmet ad a régies zenehallgatásnak: ülsz és figyelsz, nem bánod a rászánt időt, engeded, hogy hitetlenkedj és fogadd el ezt a teremtett világot.

Az alapmű végig szem előtt volt: Hobo évtizedek óta énekli Jimmy Hendrix magyarított balladáját a szökött fegyencről, aki szerelemféltésből öl. Jó, hogy eddig nem szabadította ki ebből a pontszerű létezésből: most, amikor sorssá tágul Joe drámája, az elbeszélés mélységét, hitelét a megélt előadói pálya tapasztalatának gazdagsága adja: ismer és meggyőzően ábrázol embereket, élethelyzeteket, korokat, árnyalatokat, igazi érzéseket, igazi elveszettségeket.

Hobo hőse magyar, nem tipikus magyar családtörténettel és életúttal, bankár papával, színésznő mamával, focista karriervágyakkal, elkapkodott szerelemmel. Hobo tényként meséli, hogy így történt, mindegy tehát, hogy a magyar József irodalmi alak-e, hogy a minta annak a világnak a valóságából való-e, amelyben az apák útjának vállalása maga a kilátástalanság, a tagadás a norma. Mindegy, mert végül: a szeretetlenség tragédiája ez. A személyiség születése a véletlen műve, tudás és önismeret hiánya formálja az embert. 

A tett hamar megtörténik, a zenei tér és idő rendszerében sok alkalom marad a bűnhődés ábrázolására, és annak a felvetésére, hogy a változás megérinti-e a világot, alkalmas hely-e a megtérésre.

A blues sokszínűségét használó, az ábrázolt helyzetek hangulatát a szavakkal leírni fölösleges tartományig terjedő zenei nyelv ez, olyan emlékezetes pillanatokkal, mint amilyen az eredeti zenei témát szájharmonikával szétszaggató Joe A Tükörbe Néz című szám lüktetése.  BA

Miss Plastic –
A szikék szépe

Rendezte: Spáh Dávid

Érdekes élmény, amikor odaadóan nézel valamit, látod az egészet, de végül mégsem látod át. A szikék szépe képes megadni ezt az érzést: nyilvánvalóan nagy odafigyeléssel készült, részletgazdag dokumentumfilm, az ellenpontozások drámai hatására is figyelő megrázó rendezői megoldásokkal vezet el a világba, amelyikre amúgy talán sokkal kevesebben kíváncsiak, mint amennyi embernek lehet/van erről a világról és az ezt benépesítő nőkről véleménye.

Spáh Dávid kamerája a plasztikai sebészeti beavatkozáson átesett hölgyek részvételével rendezett első szépségverseny döntőjéig vezet, és kicsivel még azon túl is.

Teljesen ismeretlen terepen járunk.

A szervezők ötlete a szépségkirálynőt kereső hagyományos versenyek szigora ellenében nyit utat: amott kizáró ok a plasztikázottság, itt meg részvételi feltétel. Ott a természetes szépséget keresik, ami sokféle ízlésnek és felfogásnak kitett fogalom, itt viszont kínzó kérdés marad, hogy mi a megítélés tárgya: a sebész munkájának a minősége vagy a hölgy, aki a megemelt keblekkel, feldúsított ajkakkal lesz teljes egész, így és ezzel kerül harmóniába a tökéletesség iránti vágya a saját fizikai valójával. A film erre is kíváncsi, de az alkotók felvetésére nem saját maguknak kellene válaszolniuk – nem is esnek a hibába, hogy ilyen módon szerepet tévesszenek.

Nem baj, mert a verseny sok apró, praktikus szempontjának előterébe kerül az akár általánosnak is tekinthető megítélés, ahogyan a plasztikázott nőkre gondolunk: túlzó figyelemfelkeltést, magakelletést, romlottságot tulajdonítva a vállalásnak, amellyel a műtőasztalra fekszenek. 

Pedig: honnan is tudnánk.

Előítélet és típusalkotás – mondják a szemünkbe ebben a filmben, és el is vezetnek a műtőig, hogy látva lássuk a test kaszabolását, a nyers hús megdolgozását, a varázslatot létrehozó orvosi rutin személytelen ridegségét.

A szépségért fizetett árat. 

A Miss Plastic résztvevői sérülékeny, érzékeny, tökéletességre vágyó lények. Ez hangzik el, mondja a verseny produkciós igazgatója, Gerényi Katalin, és bár a filmből nincs elég tudásunk, hogy biztosak lehessünk ebben, de ahogyan ez az ember beszél, a meggyőződése, a mondatai rajzolta személyisége, a lényeglátás keresetlensége erős szál, több figyelmet érdemlő, lehetne továbbgombolyítani, kijönne még belőle egy érdekes portréfilm.  BA

A Félőlény című mesejátékot láthatja a közönség a Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínházában február 6-án, szerdán délután 2-től. A képen: Farkas Sándor  Fotó: Bujdos Tibor

Darkmouth – A legendavadászShane Hegarty

Láttalak,
hallottalak, elkövetlek

Szerző: Darvas Benedek–Czitrom Ádám

Vicces, de nem bántó. Nincs benne ájult tekintélytisztelet, viszont szeretettel teli. A legszebb emberi viszony, amelyből a következő generáció elmesélhet valamit az elődökről. Valamit, ami igazán fontos a számára.

Kit ne tenne boldoggá, ha így őrizné az emlékezet.

Darvas Benedek és Czitrom Ádám a magyar undergroundban találta meg a nagy munkája értelmét. A Láttalak, hallottalak, elkövetlek végtelenül pontos, apró részletekig átgondolt zene: helyén van benne minden hangsúly és hangulat, az összes széttört és világra kiáltó igaz és kusza verssor, valamennyi azonosítható karakter.

Nehéz elhinni, hogy nem eredetiben hallgatjuk a Bizottságot, a Csókolomot, a Balatont, a Trabantot, a Csík zenekart.

Pedig nem.

A lényeget értő, derűs és szórakoztató muzsika ez.

Két zenész: a tudásukban mindaz, amit az underground tanítani tudott, plusz az elemelkedettség, amivel nevetni lehet és nevetni vagyunk képesek rajta. 

A hallgatás élménye különleges: néven nevezhető egységes egész lesz a dalok összessége, nevezzük ezt magyar undergroundnak. De kihallatszik belőle az összes hang, rálátás nyílik a részletekre is: olyan zenei korszak kerül elénk újrafeldolgozva, amelyben mindennek és mindenkinek megvolt/megvan a helye. Sokszínű, de hogy mennyire az, hányféle irányból hányféle zenei felfogással fogalmaz, mennyi arculat mögül, hányféle életérzést üzenve tekint ránk, erre a gazdagságra enged rácsodálkozni Darvas Benedek és Czitrom Ádám.  BA

Február 1., péntek 14:00 – II.

Kényelmetlen kérdések
nyomában

Rendezte: Alexandra Pelosi

Alexandra Pelosi dokumentumfilmes átlépi Alexandra Pelosi demokrata választópolgár komfortzónájának határait, és ez így van rendjén. Mert helytelen, ha a kíváncsiság csak addig terjed, amíg érveket találni valaminek az igazolása mellett. Helyes viszont, ha a kamera azt mutatja, ami valóban van, és ettől még nem kell úgy tennie az alkotónak, mint ha nem lenne saját véleménye, világnézete, meggyőződése.

Elmondható: a Kényelmetlen kérdések nyomában című dokumentumfilm a valóságfeltárás ethoszának szép példája, mélyre ható alkotás.

Alexandra Pelosi az amerikai társadalmat végletesen megosztó kérdéseket veszi sorra: abortusz, fegyvertartás, mexikói határkerítés, a múlt vállalása/eltörlése és így tovább. Nem ábrázol, hanem megmutatja a másik Amerikát, benne a másik amerikaikkal. Azokat, akikre az aktuális kormányzat hivatkozik. Azokat, akiknek a mostani adminisztráció a hatalmát köszönheti. 

Látjuk Donald Trumpot – az elnök azt mondja: nem ő tehet arról, ami van, Amerika már akkor megosztott volt, amikor ő hivatalba lépett.

Be kell látnunk: ez így van. Trump elnök szerepe ebből a nézőpontból abban áll, hogy hangot ad mindannak, amiről ez a másik Amerika úgy érzi: a politikai elit vele szembeni érzéketlensége. Hol ésszerű, hol az elvakultságig ésszerűtlen, hol gyakorlatias és megszenvedett, hol ködös és elvont nézetek kapnak arcot és hangot – sértettség, mellőzöttség, lenézettség.

Polgárháború van, mondja egy férfi a megosztottság jellegét és mibenlétét megnevezve. És Alexandra Pe­losi szépen végighallgatja, majd megmutatja neki a saját gyermekeit: a férfi logikája szerint ők is a szemben álló felet erősítik. Mi csak gyerekek vagyunk, és homokvárat építünk – mondják a gyerekek, és tényleg. Látjuk a férfi zavarodottságát, a szembesülés pillanatában a nagyhangú eszme mögül felbukkanó belátást: mennyire hamis és kilátástalan, sehová sem vezető, amiről az előbb még ragyogó arccal szavalt. Erős, a nézőhöz szóló pillanat ez: a megosztottság önmagában is borzasztó és tarthatatlan, de az egyik valóság és a másik valóság nem átjárhatatlan, az átjárás – a változás reményében – értelmes.

Ezen az úton Alexandra Pelosi nagy lépést tett.  BA

Édes Anna

Írta: Kosztolányi Dezső

Édes Anna öl, azt kellene megértenünk, hogy miért. Hogy a magányos tett az ébredő személyiség lázadása-e, kilépés a sorstalanságból, sorsválasztás-e vagy öntudatlan, megokolhatatlan és megokolni szükségtelen pillanat-e. Mert megtörtént. Azt kellene megértenünk, hogy az írói önkény dolgozik-e a világ úgynevezett normalitása ellenében, valaminek a nevében, nevezzük igazságosságnak: mindenkinek jár az emberhez méltó élet, a nem lemondásból születő, gürcöléssel együtt is vállalható sors, a teljességgel mérhető létezés akarása, az ízek gazdagsága, az érthető beszéd és tiszta gondolat. 

Kicsoda a tett magányában ez a lány.

Rusznyák Gábor színpadán Édes Anna nem irodalmi alak – Mészöly Anna rebbenékeny, a lemondás természetességével élő ember: az ösztöneiben lakó belátással, hogy a cselédsorban a szolgálat az irányadó, az éhség indokolatlan, a vágy fölösleges, a zárt létformából a kiterjeszkedés elfogadhatatlan gondolat és képtelen gyakorlat. A szabálykövetése az elfojtásba kényszerít, a nagyon messziről figyelő tekintete a mesék világáig lát, ott lehet valami – bármi – más. A különleges ráhangolódás színészi játéka ez – nagyon bent történik, a lélek tagolatlan, részleteiben megnevezetlen mélységeiben.

A létező helyzet számára nem az általánosban talál helyet a rendező – Rusznyák Gábor ragaszkodik az időhöz, amikor a társadalmi igazságosság nevében zajló kísérlet elbukik, a tanácsköztársaság maradéka – a jelképeivel együtt – a szemünk előtt bomlik semmivé. Mindenki benne volt – vörösből fehérbe vált a jelmez, a régi rend visszaköveteli a jussát, zavartalan természetességgel írja saját folytatását a kor. Mintha mi sem történt volna. Kellene-e, hogy rendszerek változása az okulással is járjon, kellene-e, hogy a res­taurációban megjelenjen a haladás belátása, a bölcsesség. A kérdés nyitva marad – látjuk: Kosztolányi is érintett, megperzselte magát a forradalmi szerepvállalással. Ezt is benne hagyja az előadásban Rusznyák Gábor: Kosztolányi Dezső regényét Kosztolányi Dezső  alakjában Feczesin Kristóf mondja fel, iróniával és öniróniával, elmerengő rácsodálkozással a világra, amelyet lát és amelyet az élettel és az irodalommal benépesített. Megmarad mindent tudó, félszeg mosolya: mindig több van a felszín alatt, mint ami látszik belőle, de alá kell merülni a bizonyosságért.  BA

Meciar –

A hatalom
vonzásában

Rendezte: Tereza Nvotova

Ül a férfi a hatalmas házában, a túlméretezett tűzrakóhelye mellett, kezében nyárssal, rajta valami egészen kicsi kolbásszal – ez tagadhatatlanul a képek ereje. Ekkora gazdagságot elképzelni sem tudott volna, ő maga mondja. Közben pedig: bukott politikus. Túlélte a róla elnevezett korszakot. Várja, hogy csöppenjen egy kis zsír a kolbászból. És hisz benne: legalább egy bekezdéssel bekerül a műve a történelemkönyvekbe.

Egy pillanat abszurd zárvány a komor valóságban.

Tereza Nvotova szlovák-cseh dokumentumfilmje adalék a történelemkönyv számára ehhez a bekezdéshez. Vladimír Meciar történetét meséli. Az ismeretlenségből jött férfi történetét, aki nagyra tört és nagyon nagyra is jutott. Akinek az arcképét a hívei a templomba is magukkal vitték. Aki volt munkatársai és ellenfelei szerint sem válogatott az eszközökben. Akinek miniszterelnöksége idején a szlovák titkosszolgálat elrabolta az államfő fiát, hogy az őszintesége és befolyása miatt, a Meciárnak kényelmetlen államfőt lemondásra kényszeríthessék. Akinek a hatalma éveiben megfigyelték és lehallgatták az ellenzéki újságírókat, és politikai gyilkosságot követtek el. Aki elszigetelte a függetlenség és az önálló állami lét útjára lépett Szlovákiát, és akinek ez együtt okozhatta a vesztét: a szlovákok 1998-ban Európát és az európai szövetséget választva nem adtak neki esélyt újabb kormányalakításra.

Maga az ördög – mondja ki valaki az ítéletet róla.

Tereza Nvotova mutatja a populista gátlástalanságot és következményeit, de sokkal többet vállal és teljesít, amikor arcképet rajzol: nem érintetlenként beszél minderről. Látjuk a tízéves lányt, a régi videófelvételen riportert játszik, Meciart faggatja. „Mind azt képzeltük, hogy Winnetou, ET vagy Meciar vagyunk. Nem is gondoltam, hogy valódi lenne, mert mindenhol ő volt” – ezt mondja ma.

Állásfoglalásra késztetett Meciar lénye és a politikai gyakorlata, soha annyira nem volt megosztott a társadalom. A hatalmát éltetők a nemzeti nagyság esélyét látták benne, a társadalom másik fele a bezárkózás felé vezető egyenes utat, a forradalom végét, a demokrácia elvesztésének kockázatát. „Meciar vereségének hála váltunk politikai értelemben nemzetté” – hangzik a visszatekintő értékelés.

Hol lennének, ha nincsenek Meciar-évek? Hol tartanak, hogy ez véget ért? 

„A történelem nem lineáris, nincs eleje-vége” – erre is érthető Tereza Nvotova felvetése, hogy az eset egyszeri vagy minta. Hallunk hozzá magyarázatot: a politikai  marketing esélyt lát azokban, akiket karizmatikus vezetőknek gondol. A nép azt hiszi, átlátja a rendszert, valójában pedig csak az érzelmek számítanak a döntésben.  BA

Január 11., péntek 19:00 – Művészetek Háza, Miskolc.

A rózsaszoba titkaPauline PetersLondon, 1907....

Bizarr ételek: a finomságok földjén

– Memphis

Van az a pillanat, amikor a nézői figyelmet nehezen köti már le, amit lát, mert nem hagyja nyugodni a kérdés: ennek mi az értelme.

Nincsenek kétségei: értelme biztosan van. Kell legyen. A Bizarr ételek: a finomságok földjén harmadik évadát nézi elvégre, a gasztro-reality tehát – filmkészítői szempontból – nyilván nem oktalan vállalkozás. Megéri az egész világon át tartó különös utazásra hívni a képernyő előtt ülőket: ismerjék meg távoli tájak, távoli lakóit, akik útra kelve feltehetően maguk is esznek és isznak. Jó esetben helyi ízekre kíváncsian.

Benne lenni a produkcióban jó lehet kalauzunknak, a kellően motivált Andrew Zimmernnek is, bár kérdés: minden esetben készek lennénk-e a helyébe lépni, vagy csak egyszerűen oda képzelni magunkat. Nincs mese: neki tényleg végig kell ennie a teljes menüsort, bármit mutat is az ételek különös választékából.

Mellesleg a nézői kétséget maga a képzelet kelti életre: tényleg akarnám-e mindezt lenyomni a saját torkomon. Akarnék-e csak azért útra kelni, hogy valahová/bárhová megérkezve az ízlésemmel esetenként nehezen összhangba hozható – a címadó kifejezéssel élve: bizarr(!) – dolgokat fogyaszthassak? Maradna-e erőm felemelni a fejem, hogy meglássam, mi van a tányér peremén túl? 

A Bizarr ételek… készítői persze nem felelősek a nézőik gondolataiért, és aligha céljuk a provokáció. Talán egyszerűen csak szórakoztatni akarnak azzal, hogy egyébként alapos felkészülés után, gondos iparosmunkával ábrázolják: hol mit lehetne enni. Lám, ők meg is teszik. Andrew Zimmern pedig kiváló választás: joviális, nem tűnik gyomorbajosnak, ránézésre sem válogatós, nem játssza túl az ételekkel való találkozást, bármit tegyenek is elé, nem turkál benne.

A Tennessee-beli Memp­hisben rögzített részben a helyi sajátosságokra amúgy nem is annyira helytálló a bizarr kifejezés, már ha bírjuk a sok, a sűrű pácban úszó, zsírban tocsogó hús, a harapás nyomán a zsemléből ki­buggyanó szószok látványát. Lehetett volna talán többet is  kihozni a Elvis Presley mogyoróvajas-banános, baconös szendvicséből. És hogy hogyan hatja át a várost a Király emléke. De aki erre kíváncsi, még mindig megnézheti Jim Jarmusch Mistery Train-jét, garantáltan élvezi majd a filmet. BA

Lear halála

Írta: William Shakespeare drámája nyomán Enyedi Éva

A meghalásról mesélnek.

Hogyan lehet elmesélni az utolsó pillanatot, ami után már nincs semmi, legfőképp nincs több esélye a halandónak, hogy elmagyarázza, ki volt ő, amíg élt. Nem érvelhet többé maga mellett: jó ember volt, s ha egyébként rossz, a világ volt rossz valójában. Nem marad más, mint belépni a semmibe, tudatlanul. Nem lesz többé, aki volt, önámítás sincs többé.

Ki áll ott a lét és a nemlét határán? Az, akinek hinni szeretné és hiszi is magát? Az, aki elfogadja, hogy nincs felmentés, a tettek minden súlya nyomja, nem tartja már test és tudat, hogy elbírja ezt a terhet? 

Egyfelé tartó, de széttöredezett történet – és Keszég László így és ilyennek is meséli. A végromlás kaleidoszkópja – látvány és zene, az értelem határain túl is dolgozó erős hatások. Keszég László sajátjaként beszéli ezt a performanszba hajló, groteszkből merítő színházi nyelvet, csak sajnálni lehet, ha eddig valami visszatartotta tőle, hogy a miskolci színházban is használja. 

Lear – mondja alkotótársával, Enyedi Évával. Nem csak alibi, mert bár sok más élményből épül a karakter, Lear tényleg: van, látjuk – Harsányi Attila mutatja az embert, akinek el kellene fogadnia a végső magyarázatot arról, hogy ki ő, amíg még él. Nagyon konkrét, végtelen magány az övé, és nagyon egyetemes, minden esendőségével, kiszolgáltatottságával, hadakozásával. És az elenyésző életből kimagasló maradék erejével, fenségességével, ahogyan a Hideg dal előtör belőle. Drámai erő. Szánjuk és féljük.

Rózsa Krisztián Bolondja a világ, amely nem enged. Felettes én, hogy dolgozzon a morál, az őszinteség, ne legyen helye a mellébeszédnek. Sok színű, nagy formát mutató, a blazírttal kacérkodó játék, kétkedni is enged: van-e helyes létmagyarázat, kitől kellene elfogadni.  BA

Eklektikon 2048

Írta-rendezte:

Benkó Bence–Fábián Péter

Kis karakterek sorára emlékezünk majd az előadásból: Boros Anna Tormay Cécile szerepében, Prohászka Fanni Janus Pannonius alakjában, Törő Gergely Petőfi Sándorként. Derűs gesztusszínészet ez, felelősséggel művelt szakma, kötéltánc a valami végtelenül komoly és a határtalanul vicces szakadéka fölötti magasban.

A nézőtéri várakozás: hogyan lehetséges kibírni azt, hogy nem nevethetnek magukon.

Majd mi, helyettük is.

És a nagy visszatérő a miskolci színház és K2 most záruló Elza-trilógiájában: Mihály. Babits Mihály – Fandl Ferenc szerethetőn képes arcot adni a jónak és a gonosznak, és persze megint egyszer az sem ennyire egyszerű, hogy mi ez, és mi az.

A felszabadult játék kerete konteó: Benkó Bence és Fábián Péter a magyar irodalom megosztottságának forrásáig hatol, hogy megmutathatóvá tegyék a kultúrharcok okát, az irodalmi kánonok keletkezését. A kérdésre a választ: ki és milyen jogon mondhatja meg, mi a feledésre érdemes, és az örök időkig emlékezetes. A blődlire hajazó áltudományos álmagyarázat ránt be a mesébe, és adja meg a távolságtartás esélyét: nem kell komolyan venni. Vagy mégis: a kánon létezik, emberek ítélnek, valaki megmondja például, hol és mit adjon elő a színház, és ez tényleg szellemes fricska, önirónia, jó lezárás egy ilyen történethez.  BA

Január 6., vasárnap 17:00 – Csodamalom Bábszínház, Miskolc, Kossuth u.

Szigorúan

ellenőrzött

nyomatok

Igen fontos kiállítás volt a Miskolci Galéria történetében 2018-ban a Szigorúan ellenőrzött nyomatok. A tárlat a magyar sokszorosított grafika 1945-1961 közötti történetét igyekezett bemutatni. Egy olyan korszakét, amelyet a közvélekedés hajlamos egyetlen irányzat alá besorolni, szocialista realizmusként megnevezni.

A kiállítás gazdagon illusztrálta, hogy ez: tévedés. Sokkal többféle hagyományú és sokkal többfelé tartó mindaz, amit a sokszorosított grafika a jelzett időszakban Magyarországon felmutatott. (Erről bővebben is írtunk, amikor Révész Emese kurátorral készítettünk és közöltünk interjút – „Megengedhetjük-e magunknak, hogy hagyjunk elveszni nagy életműveket?” Észak-Magyarország, 2018. december 3.)

A tárlatot a korszakot taglaló konferencia egészítette ki, és ehhez kapcsolódóan adták közre a Pataki Gábor szerkesztette Szigorúan ellenőrzött nyomatok című kötetet. Ebben részleteiben és egészében elemzik, mi jellemezte a magyarországi sokszorosított grafikát 1945 és 1961 között.

A kutatómunka kezdeteként nevezte meg például Révész Emese művészettörténész mindazt, ami a tárlattal történt. És ki is fejtette, miért van erre szükség: „Az ötvenes évek hivatalos festészetének és szobrászatának történeti feltárása, évtizedek óta folyik. Ám kevés figyelemre méltatta az utókor a sokszorosított grafikát, melynek reneszánszát hagyományosan az ezt követő évtizedhez köti a művészettörténeti emlékezet”. A „közöny” kifejezést használja e viszony leírására, egyúttal indokolatlannak is nevezve azt, ugyanis: „az ötvenes évek művészetpolitikája a szobrászattal és festészettel egyenrangú, ízlésformáló és szellemi nevelő missziót betöltő kifejezési formának tekintette a sokszorosított grafikát”. A kutatás és feltárás értelmeként azonban nem pusztán a vizsgált korszak leírását tartja fontosnak, de azt is, hogy ne engedjen feledésbe merülni egykor jelentős életműveket.  BA

A kutyák

titkos élete

A címen mondjuk akár fenn is akadhatnánk, hiszen a kutyák élete lényegében a szemünk előtt zajlik, kevés olyasmi létezik, ami valóban titok lenne benne (ha mégis: az ilyesmiről mókás  videók tudósítanak – mind láttunk már bűntudatos tekintetet, amikor elhangzik a kérdés a szétrágott cipő/ágy/könyvespolc romjai fölött: ki tette ezt?).

A címadás inkább valami olyasmire utal, hogy bár tagadhatatlan a közelség, mégis van mit elmesélni – mondhatjuk így: az emberiség nagy kedvenceiről –, a  kutyákról. A brit dokumentumfilm sorozat pedig úgy teszi ezt, hogy az embernek leesik az álla. Lenyűgöző a szakértelem, amellyel rendet vágnak mindabban a témában, amelyet a négyszáznál több regisztrált kutyafajta, az ötszáz milliónál több eb – ez a hihetetlenül színes négylábú univerzum – szolgáltathat.

Az általánosról beszélnek, de az egyedi felől néznek és ábrázolnak. 

A második évad egyik adása például a munkakutyákkal foglalkozik. Megismerjük Törpét, a csivavát – az amerikai rendőrség kötelékében teljesít szolgálatot. Társai a termetükkel is tiszteletet követelő német juhászok inkább testesítik meg mindazt, amit a rendőrkutyákról tudunk és gondolunk. És látjuk elpihenni gazdája ölében az apróságot, látjuk a rendőrfőnököt, ahogy tudja: magyarázattal tartozik, és tudja, hogy a jelenet mókás, de semmiért nem adná ezt a kutyát.

A munkakutya elismerésért teljesít. A méret nem számít. A csivava befér az autók alá, megtalálja, amit kell. A whippet menhelyi kutyaként, tizenhárom évesen kap még új esélyt – új gazdát, akinek megmenti az életét, mert megérzi, hogy nem szabad hagynia elaludni, szüksége van a gyógyszerre. Az újfundlandi kihúzza a tengeri áramlatból a bajba jutott asszonyt.

Lehetetlen nem úgy mesélni, hogy ne jelenjen meg az érzelmi gazdagság, amely egyébként is jellemzi az ember-kutya viszonyt. Az alkotók arány­érzéke pontos, nem gügyögik el, amit mondani akarnak, nem esnek túlzásokba – fogják és nem engedik el a figyelmünket.  BA

Sötét örökségAlexandra BrackenÖt év telt el...

A Cirkusz-
hercegnő

Kálmán Imre–Julius Brammer–Alfred Grünwald

Hagyományaihoz híven operettel búcsúztatja az óesztendőt a Miskolci Nemzeti Színház. A Cirkuszhercegnő Szabó Máté rendezte változatát adják december 30-án este és december 31-én, délután. 

„Én azt hiszem, az egyetlen mód, hogy a szerelemre rátaláljunk, az, hogyha nem keressük” – mondja Fedóra hercegnő, mikor számtalan udvarlói egyike érdeklődik, hogy megtalálta-e már az igazit. Fedóra aznap este a szentpétervári nagycirkuszban ül, és páholyából figyeli az arcát álarc mögé rejtő Mister X artista lenyűgöző mutatványait. A hercegnő másnap őrült szerelembe esik; egy ismeretlen herceg ejti rabul a szívét. Hogy ki ez a herceg? És ha kiderül, hogy csak egy cirkuszi artista, aki arcát álarc mögé rejti? Akkor elég erős lesz-e a szerelem, hogy áthidalja a társadalmi különbséget?

A látványos cirkuszi forgatag egzotikus világa mögött felsejlik az arisztokrácia pompás, csillogó és rejtett hazugságokkal átitatott élete. Kálmán Imre operettje a szerelem minden gyönyörűségét és keserűségét végigjárja, és hogy lehetne megkapóbban és kifejezőbben beszélni a szerelemről, mint a zene, az operett nyelvén? 

Sajtó

Írta: Mike Bartlett
Rendezte: Tom Vaughan

Hatrészes sorozatot készített a BBC One a brit sajtóról, illetve mindarról, amiről a téma kapcsán nagyjából beszélni és gondolkodni érdemes.

A téma: időszerű.

A világ – a sajtó szempontjából is – látványosan változik, a nyomtatott lapok piaca szűkül, a kiadók a világhálón próbálnak helyet találni bevételben, befolyásban is mérhetően fontos terméküknek, a hírnek. A verseny új eszközöket hív életre a piacvezető szerep megtartásáért folyó küzdelemben.

Az alkotókat a változásban leginkább az érdekli, hogy ha ekkorát fordul a világ, érintetlen maradhat-e a sajtóról való gondolkodás? Tekinthetnek-e pusztán termékként a napilapra a lapkészítők maguk? Tehetnek-e engedményt a sajtót életre hívó és sokáig éltető eszményekből – és ha igen, mekkorát – a piaci siker, a hatalom, vagy bármi más érdekében. 

Az etikus újságírás időtállóságának, az elvhű újságíró kényszerhelyzetben születő döntéseinek vizsgálatához két modellt állítanak elénk: a Herald a közösséget valóban érintő hírek alapos, pontos, műhelye. A gátlástalanságba hajlóan harsány, igyekvő és sikeres versenytársához, a Post-hoz képest néhol unalmas a megbízhatósága.

Két öntörvényű, az eszmék felől érkezett sajtómunkást figyelünk közelebbről: Holly Evanst (Charlotte Riley) és Duncan Allent (Ben Chaplin) – már egyikük sem az a csillogó szemű idealista, tettek kitérőket, lettek közben valakik a pályájukon, vállalták az igazság keresésével és megmutatásával járó kockázatokat. A Sajtó azt a kérdést kínálja megválaszolásra: hol van az ember a változásban. Szükségszerű-e, hogy együtt változzon a hivatásával, kinek jó, ha elfogadja, hogy már nem lehet ugyanúgy és ugyanazt csinálnia, mint eddig. BA

A Miskolci Nemzeti Színház műsora­­­­, december

December 21., péntek 17:00– Miskolci Galéria Feledy-háza, Miskolc, Deák...

December 14., péntek 17:00 – Feledy-ház, Miskolc, Deák tér 3. Az irodalmi...

Ion B. szerint a világ

Rendezte:  
Alexander Nanau

A bukaresti szemétledobóból indul a páratlan történet – itt él Ion Barladeanu. Hajléktalan. Hosszú évek óta. Valamikor jóképű voltam, mondja. Hallottál már Rudolph Valentinóról, kérdezi, és a felkínált összehasonlítás egyszerre adja meg a felszabadult nevetés lehetőségét, és ejti rabul Alexander Nanau dokumentumfilmjének nézőjét.

Még hat a romos arc, a didergő test látványa, de a szellem már elszabadult, a matracon vacogó ember Csehovról mesél, művészetről – egy társadalmon kívüli művész beszél hozzánk. Ion B. a peremlétben gyakorlatilag feltalálta a pop-artot, anélkül, hogy a világtól elszigetelt Romániában egyáltalán értesülhetett volna Andy Warhol és kortársai létéről, művészetfelfogásáról. Ion B. a hetvenes évektől a kilencvenes évek közepéig kollázsokat készített, újságokból, magazinokból kivágott képei a román diktatúra sajátos lenyomatai, különös hangulatú világábrázolások.

Az Ion B. szerinti világ azt meséli el, hogyan nem lesz az enyészetté az életmű. Ahogyan a H’art galéria tulajdonosa véletlenül rátalál az emberre, és a komplett korszak lenyomatára. Ahogyan művészetként azonosítja, Ion B-t pedig művészként, és ahogyan van kitartása és türelme, hogy a világ elfogadja Ion B. és alkotása tényét. Ahogyan a bukaresti szemétledobóból az Art Baselig vezet az út. És tovább.

A világhír tündérmeséje önmagában is szép, és elégséges tápláléka volna az igazságra vágyó emberi léleknek: nem maradt észrevétlen, aminek azért nagy esélye lett volna rá, hogy elkallódjék. A film nem beszéli túl saját tárgyát, de engedi érvényesülni a fontos mondatokat: a szemetet változtatom művészetté, most felfedeztek, pedig Romániában nincs jövője a tehetségeknek, mondja Ion B. Látjuk a felfedezettséggel járó átváltozás lehetetlenségét, de az átváltozást is: gyötrelmes elengedni az életformát, amely a mű megszületését megengedte, vagy kikövetelte. Követjük az embert, hajléktalanból művész lesz, megváltozik az arca, de hát tényleg tiszta Valentino, mint amikor Valentino megöregedett volna, látjuk a tekintetet, ahogy a képeit néző embereket nézi, reakciót vár talán. Még csak az imént mondta, nem akar meggazdagodni, de egy biciklit tényleg szeretne, és most ott ül a nyeregben, masszív vázon, teker a tájban, kifele a filmből, befelé valamibe, az új életébe mondjuk, ahová nem megy már vele Alexander Nanau kamerája, az ember bírja a tempót, van még ereje. Jó utat, sóhajtunk hozzá. BA

Az utolsó namsaraMindennek kezdetén volt Namsara, az égből és...

FélőlényBékés Pál–Várkonyi MátyásMikor a...

December 7., péntek 19:00 – Miskolci Nemzeti Színház, Kamaraszínház.

EverlessSara HollandSempera királyságában...

6 lépés távolság

Rendezte: Bartosz
Dombrowski

Sem a film koncepciójába, sem a 6 lépés távolság 81 percébe nem fért bele a tény ismertetése, hogy az elmélet – mely szerint „a Földön bárki kapcsolatba hozható bárkivel egy ismeretségi láncon keresztül, melyben a két végpont között maximálisan öt elem van” – először Karinthy Frigyes 1929-ben írt Láncszemek című novellájában fogalmazódott meg. Elég, ha mi tudjuk – de mi tudjuk! –, mire képes és mennyire pontosan valóságteremtő erejű az írói képzelet. És mennyire előtte jár a tudománynak: a teória csak 1967-ben, Stanley Milgram amerikai pszichológus kísérletében nyert bizonyítást.

Megjegyezném: Bartosz Dombrowski és alkotótársai filmje nem tudományos-ismeretterjesztő munka – a saját erőfeszítéseiket dokumentálják: nekik sikerül-e teljesen ismeretlen emberek között megteremteniük a kapcsolatot, a jelzett korlátok között.

A végpontok megválasztása a véletlen műve: a fél világot átívelő utazás – földrajzi értelemben – Varsóban kezdődik, és egy mexikói faluban ér véget. A film erőssége, hogy nem (csak) kilométerekben méri az ember és ember közötti távolságot, de enged ráébredni az életutak különbözőségeire – mennyire sajátosan kelet-európai jelenség a kiindulóponton a punkzenész, Martina: ideges és vibráló, hangjában még ott a lázadás ereje, de már a falnak rohanó ember ütközéskor érzett döbbent csalódottsága is: 27 éves, tíz éve zenél és lényegében sehová sem jutott. És mennyire letisztult ehhez a lázas állapothoz képest is az utazás végét jelentő mexikói faluban a földműves Marco Antonio egyszerű elégedettsége, annak az elfogadása, aki és amije van.

Kinek-kinek az élete.

Szép, hogy egyetlen sors, a világhoz fűződő egyik viszony sem válik fontosabbá, vagy értékesebbé, miközben a kamera hosszabb-rövidebb ideig elidőz a hat lépés távolság legyűrésében segítő emberek életén.

Az etűdök közül a legsikerültebb és az érzelmeket leginkább felkavaró egy kaliforniai párterapeutát mutat, akit a nagymamája az anyukájával együtt elrabolt gyerekkorában, hogy visszavigye őket Varsóba, az apja pedig visszarabolt, hogy ez mégse így legyen. Itt érezni legerősebben, hogy a boldogság megtalálása olykor a boldogság mibenlétéről szóló megalapozott elméleti tudás birtokában is gyötrelmes munka, és a boldogság nem mindenki számára természetes állapot.  BAA képen: Bartosz...

Jóembert
keresünk

Bertolt Brecht–
Paul Dessau

Képzeljünk el egy társadalmat, ahol az embereket annyira leköti saját problémájuk és a megélhetés, hogy se erejük, se lehetőségük mások bajával foglalkozni. Ilyen körülmények között mit tennénk, ha három vadidegen becsöngetne, bemutatkozna mint egy-egy főisten, és éjjelre szállást kérne?

Valószínűleg nemet mondanánk. Mert félnénk. Mert bizalmatlanok lennénk és kiszolgáltatottak. Mert nincs időnk. Nincs pénzünk. Mert nem mi akarunk segíteni, hanem azt várjuk, hogy rajtunk segítsen valaki.

Sen Te, az utcalány az egyetlen ember Szecsuánban, aki szállást ad a három főistennek. Az istenek cserébe megajándékozzák a lányt, csakhogy egy ilyen világban még az ajándékkal is nehéz mit kezdeni. Kegyetlenné kell válni, hogy maradjon belőle valami. „Légy jó!”, így szól a parancsolat. De hogyan legyünk jók, ha minden olyan drága?

A Miskolci Nemzeti Színház ajánlja ezekkel a gondolatokkal a közönsége figyelmébe a Bertolt Brecht és Paul Dessau művéből készült új előadását, amelyet Béres Attila rendező készített.

A képen: jelenet az előadásból, az előtérben Kincses Károly  Fotó: Bujdos Tibor

Megnyílt Dufala József (képünkön) Pro Urbe és Nívó Díjas belsőépítész életmű-kiállítása a miskolci Kós-házban (Görgely A. u. 32.). Az ismert belsőépítész fontos munkái az ország számos városában valósultak meg. Miskolcon sok más mellett az Alabárdos Étterem és a Megyei Könyvtár belsőépítésze volt.  Fotó: Bujdos Tibor

Bolygónk, a Föld II., Így készült: Bolygónk, a Föld II. (Spektrum)

Hat részben ígér varászlatos utazást a BBC 2016-os sorozata – oda visz, ahová nagyon kevesen jutnának el, olyannak mutatja a bolygónkat, amilyennek nélkülük biztosan nem látnánk.

Négy év aprólékos, csúcstechnológiát használó munkájának eredményét kínálják az alkotók – a képi élmény elképesztően tökéletes, a néző gyakran ragad le a saját gondolatainál: lehetséges-e, hogy a Föld a valóságban is ennyire hihetetlenül gyönyörű. Ha ő állna ott a tájban, a saját szeme képes lenne-e ugyanebben a minőségben a képalkotásra.

A kalauz az utazáson David Attenborough, az ismeretterjesztő televíziózás úttörője – hatalmas tudású, beláthatatlan nagyságú – saját tapasztalatból épült – életmű birtokosa mesél a természetről (a magyar változatban Szersén Gyula emelkedett hangján). És nincs túlbeszélve – mert a szavaknak nem kell versenyre kelniük a látvánnyal. Sok szót eleve nem igénylő történet ez – az élet maga. Megadja-e a hely, amire szükség van ehhez? Táplálékot. Nyers erőt a küzdelemhez. Ügyességet, ravaszságot. Az együttműködés lehetséges eredményeinek felismerését.

Füves pusztát, hegyes tájat, zsúfolt városi környezetet látunk – az állatvilág ösztönös, vagy okos működésének tájaként. Elemi emberi érzéseket mozgatnak meg a képsorok: elszorul a szívünk, nevetünk, ámulatba esünk e fölött az elrendezettség fölött.

A tökéletesség érzését nyújtja a sorozatnézés élménye – a hatvanperces epizódokat könnyed nagyvonalúsággal adják elő a készítők.

Hogy mennyi munka ez, mennyi gürcölés, végtelen nyugalmat igénylő várakozás, lemondás és újrakezdés, a természettel és saját félelmekkel dacolva – ezt az Így készült…-epizód árulja el. Nem kevés öniróniára vall annak a megmutatása, hogy a világ talán legnagyobb sáskaraja után igyekvő filmeseket pocsolyák akasztják meg. Vagy, hogy egy évnyi kutatás után az Antarktisz-közeli Zavodovski-sziget szikláin későn – saját kárukon tanulva – ébrednek rá: a sátraiknak választott hely valójában a pingvinek átjárója.  BAA képen: David Attenborough

Szigorúan

ellenőrzött

nyomatok

Magyar sokszorosított grafika 1945–1961 között

Az idei év talán legnagyobb horderejű tárlatát rendezte meg a Miskolci Galéria. A Szigorúan ellen­őrzött nyomatok című kiállítás nyolc közgyűjteményből és számos magántulajdonból mutat be csaknem 200 grafikai művet. A vizsgált korszak grafikáját tárgyaló művészettörténeti tanulmánykötetet is közreadtak, és tudományos konferencia keretében gondolták tovább a kiállítás által felvetett témákat.

A szervezők a szeptemberben nyílt, és a most szombaton még látogatható tárlat kapcsán megemlítették: a magyar grafikatörténet kevéssé ismert korszaka volt az ötvenes éveké.

„Olyan korszak volt ez, amely nagyvonalúan támogatta a politikai agitáció szolgálatába szegődő művészeteket, így a grafikának is sosem látott széles közönséget biztosított. A sokszorosított grafika jól illeszkedett a szocialista kultúrpolitika programjába, hiszen alkalmas volt közérthető, ideológiailag agitatív jelenetek nagy példányszámú, olcsó terjesztésére. Az elvárások sematizmusa ellenére az e korszakban készült grafikák sokszínűen gazdag képet mutatnak. A fametszetek, rézkarcok és litográfiák kivitele professzionális, stílusa változatos, amely az egyéni jegyeket sem nélkülözte. Ekkor készültek Domján József ragyogóan színes fametszetei, Würtz Ádám németalföldi mesterekkel versengően részletes rézkarcai, Koffán Károly rejtelmesen melankolikus önarcképei. Még a „szigorú szocreál” derékhadához sorolható művek is betekintést engednek egy nehéz korszak mindennapjaiba, álmaiba, önámító hazugságaiba. A realista diktátumon pedig lassanként rést üt a fiatal generáció, teret foglalnak a grafikákon Kondor Béla angyalai, Gross Arnold tündérkertje, Maurer Dóra groteszk munkás hada és Csernus Tibor szürreális tájai. Ők készítik elő a hatvanas évek grafikai fellendülését, a magyar grafika virágkorát” – írták a tárlatot magát megelőző ajánlóban, és mi sem mondhatunk mást: ne hagyják ki. Ma és holnap még látható a kiállítás.  ÉM 

November 23., péntek 17:00 – MTA MAB Székház, Miskolc, Erzsébet tér 3....

Vér és csont gyermekeiZélie Adebola még emlékszik arra az időre,...